VIII. Budapest-Szeged Offroad MopedRally

Elsőként szeretném megragadni a lehetőséget és köszönetet mondani a Budapest Schwalbe Klub és magam nevében is a reme

k szervezéséért, valamint, hogy indulhattunk a megmérettetésen.
Minden klappolt. Amikor lehetett indulhattunk, a GPS pontok ott voltak ahol ígérték, gördülékeny ügyintézés, mosolygó emberek, benzingőz és olajfüst, kell ennél több? (a sarat direkt hagytam ki :))

Múlt év Őszén találkoztam elsőként a Mopedrally-val egy videóban. Elsőre megtetszett, és tudtam ott kell legyek egy ilyen kihíváson, így ez volt az első alkalmunk, amikor próbára tehettük a Fecskéinket és önmagunkat.

Egy mondatban:  - Jó kis férfi mulatság volt – (ezúton is maximális tisztelet a részvevő hölgyek felé)

Nullához konvergáló terepmotorozási tapasztalattal kezdtem bele, amit a párszor „jé találtam valamit a sárban de hol is lehet” elcsúszással is bizonyítottam.
A megkapott GPS koordináták alapján saját nyomvonaltervet készítettem. Volt egy száraz idős és egy esős nyomvonal tervünk is, és mivel esett, Dabasig az esős változatot használtuk, sok betonúttal és csak a szükséges földutakkal. De azért volt így is bőven dolgunk a sárral.
A Dabasig tartó etapok sok időt elvittek, eleve lassan tudtam(tunk) haladni a marasztaló sártengerben és volt, hogy elcsúszás miatt, volt, hogy a motor makacssága miatt kellett 10-20 perces kényszerpihenőket tartani.

Klubtársam, Krisztián rengeteget segített, mint mentálisan tartotta bennem a lelket, hogy bírjam és a sokévi irodai ülőmunkában megedzett testem tetején lévő fejemben, még a gondolat se forduljon meg a feladásra, vagy amikor arra intett, ne annyira gyorsan, csak amit biztonságosnak érzek (gondolom már unta, hogy nem osztottam meg vele a sárban talált dolgokat).

Dabas után igazán szép utakon vezetett a rally. Sajnos kevés idő volt nézelődni, de azért lopva rendre megcsodáltam a fenyves erdő vörös földjét, a mezőn mindenütt lengedező árvalányhajat és az árnyas, lomerdei hűvös utakat.
Eléggé lemaradtunk a tervezetthez képest, de nem voltunk egyedül, rendre összefutottunk két csapattal is, akik szintén Simsonokkal vágtak neki a távnak, és sokszor egymást váltva érkeztünk más-más nyomvonalakon az ellenőrzőpontokhoz. Az egyik háromfős csapattal végül összebútoroztunk és váltott vezetésükkel folytattuk a túrát.
Egyezségre jutottunk, hogy este hétig megyünk ameddig tudunk, nem hagyunk ki egy pontot sem, és utána betonon folytatjuk a célig. Az este Soltvadkert táján ért minket, itt tértünk át a betonra és még innen is kellett két óra, hogy beérjünk a célba, ahová pont az eredményhirdetéskor pöfögtünk be és meglepetten konstatáltam, hogy nem utolsóként és, hogy erősen megfogyatkozott a mezőny.

Most, hogy már múlik az izomláz, lassan már sárban fekvés miatti zúzódásaim sem fájnak, alig várom, hogy nekiállhassak a tapasztalatok alapján egy új gép tervezésének, építésének, és ott lehessek a következő megmérettetésen.