Main menu
Nincsenek események

Az időjárás előrejelzést elnézegetve úgy láttuk, hogy az Arad környékére beígért 2-7°C-os hőmérséklet tartományt nehéz lesz így januárban überelni - így hát mindenki kiharcolt egy nap szabadságot magának erre a napra. Mivel recesszió van, nem is volt kérdés, hogy Sancinak az ezer éves 1500-ös Ladájával menjünk, amely gázüzemelésre átállítva nagyon gazdaságosan tudta - ha nem is falni, de legalább lelkesen fogyasztani a kilométereket.

Kiérve konstatáltuk, hogy az időjósok nem tévedtek. Szép, napsütéses, száraz idő fogadott minket - persze a napsütés miatt a hegyoldal néhol meg-megolvadó jegesedéstől kellemetlenül tudott csúszni. De hát voltunk már ennél rosszabb körülmények között is. A szokásos nyomvonaltól eltérően, azonnal a sűrűbb, bokrosabb részek felé vettük az irányt. Elég hamar rájöttünk, hogy a bokor, ha tüskés, akkor bizony szúr. Így sok alternatíva nem lévén, lelkesen vetettük bele magunkat a bozótos közepén kúszó patak medrébe. Szerencsére túl sok víz nem volt benne és a meredek falának köszönhetően a bokroktól is védve voltunk. De azért meder lévén, nem tagadhatta meg teljesen önmagát: néhol bizony kemény dagonyázás, sártaposást igényelt. Először a Beta láncvezetője csapódott úgy egy szilához, hogy leesett a lánc a helyéről... Ezt orvosolva, nem sokkal később az én Montesám járt ugyan így... Alig tudtuk a kislánckeréknél felgyűrődő láncot kicibálni és visszarakni a helyére. Na, de nem olyan fából faragtak minket - haladtunk tovább... Egy idő után már is unalmassá vált az állandó csúszkálás,  el kezdtünk kitörési pontokat keresni. Eme szándékunkat nagyban elősegítette az is, hogy a patak egy összeszűkült részén csak egy olyan vájaton lehetett tovább menni, amelyben néhol több mint 70 cm mély, zavaros víz állt. Hosszas tanakodás után - amelyen a visszafordulás, mint reális lehetőség is felvetődött - végül úgy dönttöttünk, hogy építünk egy hidat a környéken található kövekből, fákból. Nem volt egyszerű... De ha hiszed, ha nem - sikerült.

 

Ezen túllendülve még jobban lestük a kitörési lehetőségeket. Egy-két már-már használhatónak tűnő meredéllyel be is próbálkoztunk, de a végén mindig a sár győzött... Így aztán nagyon örültünk, amikor egy kicsit napsütöttebb részre érve végre kellő tapadást kaptak a gumik. Hihetetlen, hogy milyen apróságokon múlik a siker...

Persze mondanom sem kell, hogy a bokros részt csak a patak nyújtotta kínlódás feledtette velünk, így a kitörés után máris szembesülhettünk a tövisek nyújtotta üdvözlésében. Hosszan kellett bujkálnunk a sűrűbe, mire végre újra normális erdő borított védő hálót a fejünk fölé... Sanci itt egy párszor elgondolkodott azon, hogy vajon ezért tényleg megérte felhasználnia egy szabadságát...?

Végül csak megmenekültünk és kiértünk egy jól kitaposott erdei útra. Természetesen eszünkbe sem jutott rajta haladni.. a szembe lévő meredek hegyoldalt pásztáztuk, olyan helyet kerestünk, ahol a foltokban megmaradó hó ellenére esélyesnek tűnt a feljutás. Nem keresgéltünk túl sokáig. Uccu nekirongyoltunk a kifejezetten meredek és hosszan fölénk tornyosuló hegyoldalnak - majd ugyan ezzel a lendülettel már jöttünk is vissza. Ez bizony rosszabb, mint amire számítottunk - nagyon csúszott... és bizony fentebb érve nem hogy lankásabbá, hanem inkább meredekebbé vált. Na, de nem is mi lettünk volna, hogy nem próbáljuk meg újra és újra és újra... és bizony újra. Nevezhetnénk ezt bénázásnak is, de nem! Egyszerűen csak szükség volt arra, hogy minden próbálkozásnál kicsit fentebb jutva feltérképezzük, hogy mikor merre érdemes kanyarodni... Nekem volt a legnagyobb mázlim: mindig olyan helyen fogyott el a lendületem, ahonnan - igaz ugyan, hogy másfelé, de - tovább tudtam indulni. Aztán megérkezett Boci is... és mire az ebédet elfogyasztottuk - felért Sanci is. Sanci alapvetően nagyon jól triálozik, bármelyik triálpályán megenne engem... De hát mint már oly sokszor lemondtam: mi nem tirálozunk, hanem triáltúrázunk. Szóval ne írjátok le Sancit - a triáltúrához elsősorban egy jó nyomvonalválasztás kell, másod sorban egy nagyrakás szerencse és csak harmadlagosan egy kis technikai tudás.

Kicsit kifújtuk magunkat - aztán még jó sokat bolyongtunk az erdőbe... Kicsit a Lipovai vár irányába tartva haladtunk tovább, a jól ismert nyomvonalak helyett igyekeztem - már amikor sikerült előre törnöm - ismeretlen helyek felé terelgetni a bandát. Persze ennek egyenes ágú következménye volt az is, hogy az ismeretlen feljárókon néha olyanokat takartam, hogy Bociék legszívesebben visszatapsolták volna a produkcióimat... Hát nem 'tom, én élveztem... Sajnos az egyik erdős feljárónál a hőség miatt a derekam köré tekert kabátomat bekapta a hátsó lánckerék és nem elég, hogy emiatt elfogyott a lendületem és eltakartam, de még a szétszakadó kabát látványát is simán elviseltem volna... ha a motor felállítása közben nem szembesülök a darabjaira hulló első lámpám látványával.   Sajos ez már annyiszor volt műanyag hegesztve, hogy a mostani esésnél már-már mikroszkopikus egységekre esett szét...

Közben a lemenő napot látva egy szép nagy íven elkezdtünk kicsit célirányosabban az autó felé tartani. Útközben még elszórakoztak a fiúk egy kőbányánál, majd jót szívtunk egy saras patakmedernél... de alapvetően hamar kiértünk a Ladához. A motorokat már a lemenő nap utolsó sugarait kihasználva pakoltuk fel a futóra.... Sanci szerint felejtős volt ez a túra, szerintem nagyon jól sikerült. És ha ránézek a rommán tört fejidomomra, akkor tuti, hogy én még jó ideig nem fogom tudni elfelejteni.

Képek:

Videó: