Main menu
Nincsenek események

Ez történt Robi szerint:

A céges évzárón szűrtem a hűvös búzasört, közben azon gondolkoztam, hogy egy hete már készültünk motorozni. Ha nem másképpen, akkor fejben. Ráírtam Takira – hála a korszerű mobil kommunikációnak és a helyi free wifi-nek – van-e programja vasárnapra. Mondja van, csak az eszköz még kérdés, annyi a lehetőség. Hát menjünk!

Csak ne suhogjunk, mert úgy már nagyon hideg van. Nem fogunk. Megnyugodtam. Menjünk bálnával… Az nem a suhogós vonal???

Összeállt az elképzelés, pakolás, tankolás. Nem öntöm tele, minek cipeljem. Valamennyi van még benne, ráöntök 10 litert…

Korai indulás, tiszta idő, irány Makó. A csináld magad szakköri foglalkozás keretében a fiúk egy kis kerékcsapágy cserével, legalábbis ennek szándékával ütötték el az időt, hogy amíg odaérek ne kelljen unottan egymást nézniük.

Kicsivel dél után ültünk motorra. Órát nem néztem, de a gyomrom határozottan jelezte az idő múlását. Az érzés jelentősen tompult, ahogy lehajtottunk az aszfaltról. Jó ütemben haladtunk észak felé, amerre a Pádis is van. Oda biztosan nem megyünk, mert későn indultunk. Visszafelé már aszfalton jövünk, mondja Taki. Bohóckodunk egy kicsit a szép őszi hegyek között, utána sötétedéskor már pakolunk fel és indulunk is visszafelé. Pontosan így történt…

Volt latyakos, vajas, sáros, nyomvályús, köves és avaros talaj, illetve ezek mindenféle keveréke. Havas nem volt. Havat a Bihar vonulatainak magasabb csúcsain láttunk. Oda már nem kell menjünk pár hónapig.

Napsütés, kék ég és egy eltévedt utcai hőmérséklet kijelző 14°C-nál megakadt. Csuda időjárás így december közepén, nyitottam a szellőzőkön, zipzárakon. Kellemes makadám utakon emelkedtünk süllyedtünk. Hopp-hopp előz a hátsó kerék a nyálkás avaron. Kell a pihenés is, hova ez a hajtás. Ledőltem kicsit. A csúcsok között le-lebukott a nap. Legalább világosban érjünk ki az aszfaltra. Kiértünk. De merre fordulunk!!!???? Arra a Pádis van, nem a meleg autó…

A Pádis tövében, erős szürkületben (nem volt még 4 óra!!) vacsorát hirdetett a csapat, tiltakoztam, hogy ez még csak az ebéd. Mire mindent megettünk (3 fogás + desszert +kávé) besötétedett. Nem kicsit, teljesen.

Mire összepakoltam és észbe kaptam a csapat nagyobbik fele már meglógott. Fogtam egy nyulat, aki 4 kerékkel, 2 jó fényszóróval vezetett ki a Boga völgyéből. Hamar utolértük a szökevényeket. Visszafelé nem láttam a hőmérő nagy piros számait, de már nem használhatott két digitet az aktuális hőmérséklet kijelzésére…

A hazafelé vezető úton tempósan haladtunk, faltuk a kilométereket. A lágy és hosszú rugózás tompította a minőségi országút hiányát jelző kátyúkat, lépcsőket és aszfalt hiányokat. A dévai útra levezető szerpentin éjszakai üzemben áldás volt. Javult a hőérzet és az élményfaktort is emelte. A főútra rákanyarodva kivillant az üzemanyagszint jelző. Ez elromlott, vagy nem bírja a hideget… biztos kifolyt a benzin, amíg fekve pihentem… katt-katt… milyen 300km??? Aha, megvan az ok a narancs jelzésre.

Jó, kalandokkal teli nap volt. Ha valamit hiányoltam, akkor azt a +5 fokot és a +3 óra világosságot, amit nem szervezett össze a Mindenható.

Ha érdekel, hogy mindezt, hogy élte meg Taki, akkor klikkel ja bővebben gombra!

 

Ez történt Taki szeirint:

"Taki bammeg!
Ti mit húztok fel, hogy nem fagytok szét?
Tegnap mentem 1 órát, de a lábam és a fejem széjjel fagyott teljesen, és máshol sem volt melegem.
:-("

Sa_nyi: Hát nekünk egyszerű dolgunk volt... Mert:

Múlthéten mondtam Jocinak, hogy menjünk egy kört a nagy endurókkal... Mondta, hogy nem jó, mert szar idő van, menjünk jövőhéten, akkor jó idő lesz... - és véletlen se azért, mert épp leltároz és nincs rá ideje. Áh, dehogy. Így aztán most lett a jövőhét.
És Joci megmondta.
Azt már elfelejtette mondani, hogy ne siessek reggel, mert úgy se tud jönni.
Így aztán reggel siettem hozzá - már-már elégedett mosoly terült szét az arcomon, amikor elhaladtam a Makó kezdete tábla mellett, amikor is megcsörrent a telefonom. Joci.
Nem tud jönni.
Kerékcsapágyas az XR. Lemondja.
Na, kapd be! Ha már itt vagyok, megnézlek.
Megnéztem.
Tényleg beállt az XR mindkét hátsó csapágya. Már rég...
Gondoljatok bele - úgy állt a csapágy, hogy a tengely körül forgott az egész. Viszont ennek a tengelyen semmi nyoma. Jó anyagból van az. De nem mert kockáztatni.
Küzdöttünk vagy félórát vele, de nem sikerült se megmozdítani, se kivenni (mondjuk úgy se lett volna mit tenni bele helyette). Feladtuk. Joci nem jön.
Megcsörgettem Rbit - ő Dunavarsányból jön - csak a mi kedvünkért. Pályázik - Kecskeméten jár. Akkor Arad helyett jöjjön Makóra - mert lehet, hogy csak ketten megyünk. OK.
Lett még kb. egy óránk - úgy számoltuk.
Nagy lendülettel neki estünk újra a keréknek - de semmi. Az egyiket sikerült kicsit mozgásra bírni, de az is szorult. Pedig az egész zsírba állt. Na, mindegy - csak az időt sajnáltuk.
Joci feladta. De azért nem volt határozott.
Megmutattam neki a Robi által küldött képet a hátsó kerekéről.

Egy elég kopott traktor mintás gumi. Megmutattam neki az én hátsómat... 10e felett futott krossz gumi - totál kopott. És óvatosan kezdtük a beszélgetést a Transalpra terelni. Na, jó - de abba meg elszállt az aksi. Kilenc évig hűségesen szolgálta, napról-napra teljesítette az elvárásokat, de mára feladta. Nem indít.
Nem baj - betoljuk.
Tolja, akinek nincs bika kábele... - mondta  Joci és beindította. ;)
Alakul ez. Jött.
Mire kitoltuk a nagy hondát a garázsból, felraktuk a futóra - beállított Robi. Joci még elszöszölt a csomagolással, de bizony a tervezett 7:30-as indulás helyett - 9:40 körül már úton is voltunk. ;)

Nem baj - legalább nem fogunk fázni a reggeli zimankóba.

A határnál újabb szopás. Végtelen sor. Szerencsére kettő.
Nagyon-nagyon lassan araszoltunk előre, ahogy közeledtünk tudatosult bennünk is, hogy ez bizony csak egy kapus átkelő. Az autópálya miatt a nagylaki átkelőnél csak egy kapura jut személyzet. Kicsit erőszakosan visszasoroltunk a másik sorba - így lett egy még hosszabb sor...
Kb. egy órás araszolás árán jutottunk át a határon. A románok kötelező regisztrációt vezettek be. Mind a be-, mind a kilépők papírjait beszkennelték. A lenti képen látszik, hogy még a határ se látszik... ;)

Sőt! Még a matrica vásárlásra is rábeszéltek, mondván, hogy a visszafelénél jelzi a rendszer, ha fizetetlenül mentünk át egy ellenőrző ponton. Hát vettünk.

Mentünk.Alig értük el Pécskát és kisütött a nap. Eltűnt a köd, a nyomott hangulat. Szikrázó napsütés.

Nézem az órám: 10:12. Kb. mostanra terveztük a motoros indulást - be jó is lenne már motoron ülni...
Arad még min. 20 km és a start onnan még legalább 40. Beszéltük Jocival, hogy akár le is pakolhatnánk a motorokat - de elnézve az autóval szinte jobban haladunk, mint a motorral + ismerve magunkat: sötétbe vissza?? Maradtunk a kocsiba.
Az aradi elkerülőn még egyszer szoptunk egy 10 percet a rossz minőségű vasúti átjárón araszoló kamionok miatt (ismét felmerült, hogy akár le is pakolhatnánk) - de aztán semmi nem állta utunkat. Irány Déva!

Mentünk. Gyorsan. Határozottan.
A terv szerint Konopnál kezdünk el átvágni a Zarándon - oda csináltam is egy kis track-et, hogy ne kelljen rögtönözni. Közeledve a településhez, el kezdtük nézni a lehetséges parkolókat. Nem szerettünk volna feltört autóra vagy hiányzó utánfutóra visszatérni. Találtunk egy kellemes kamion parkolót, aminek saját büféje is volt - elég nagy forgalommal. Szimpatikus. Megállunk.
Megálltunk. Gyors pakolás - motor indítás.
Majd kb. 10 percig kerestük a skoda sluszkulcsát. Sehol... kiderült, hogy lukas a mackóm zsebe és bakámnál volt. Még szerencse, hogy át kellett öltözni - így hamar kiesett földre. Ajjjajjjj - jól kezdődik.
Az XT-m ezeréves aksija melegbe se indít, hidegbe kb. a második főtengely kör után mondta, hogy nyekk... Még szerencse, hogy van berúgókar is rajta. Legalább kicsit kimelegszem. ;)
Kicsit kevesett kap a lelkem, így kb. a 4. indulásra értük el azt, hogy nem böffen le. Közbe Robi is elkezdte köszörülni a KTM LC4-et. A kis 640-es blokk sem adta könnyen magát. Ott is előkerült a berúgókar is... Hiába - már vagy két hete nem volt beindítva... Az enyém is vagy két hónapja... ;)
Regál Transalpja természtesen pöcre indult - csak a pótakis volt kicsit nagy hozzá. Mert persze, hogy hoztunk egy nagy autó akut, hogy ne kelljen a motorházzal szarakodni. Bíztunk benne, hogy majd kap egy kis töltést és melegen már menni fog. Mindenesetre - le nem állítottuk. ;)
Elindultunk.
Elmúlt dél... ez a nap is félnap lesz.
Elvileg azt terveztük, hogy terepen átvágunk a Zarándon, majd alsóbbrendű utakon átmegyünk Mennyházára, ahol egy-két ismeretlen utat feltérképezünk, majd ha időnk engedi, felguruluk a Pádisra és megnézzük, hogy tényleg van-e hó. Visszafelé meg végig aszfaltozunk.
Az órát nézve már a Zarándon átjutással is elégedett lettem volna. ;)
Az élre álltam és gáz!
Kiderült, hogy ezen az úton már mentünk párszor a tenerésekkel (másik szerint a tripesekkel). Jó tempóban, haladtunk. Kicsit szokni kellett a tapadást, vagy annak a hiányát... Mentünk. Egy napsütötte réten megálltunk pislantani. Jól esett.
Két patak állta csak az utunkat, de ha Regállal megyek, akkor tempót megyünk... így ez elősnél kb. fékezni se igazán volt időm, de szerencsére a szélén lévő sziklákon pattogva már-már szárazon át lehetett jutni rajta. A másodiknál már lassíthattam volna, de minek?
Nádasd... szép falu. Jó aszfalt, kellemes kanyarok.
Láttam, hogy a Robi mosolyog.
Akarunk még terepezni? - kérdem Jocit.
Még szép... - jött a válasz.
Újra murva - újra tempó.
Ismerős a terep erre is jártunk már párszor. Legutóbb a bálnán, csak akkor épp fordított irányból. Egyre árnyékosabb az út - egyre kisebb a nap ereje. Gyűlik a sár.
Szerencsére az előttük elhaladó autók szép nyomokat vágtak, mélyeket de kellően széleseket - simán tudtunk benne menni. Ha jó volt a tempó már-már haladtunk. Ha rossz, akkor dülöngéltünk. De inkább haladtunk. Elmentünk egy-egy út mellett álló terepjáró mellett, majd újabbak mellett... Gyávák, nem mertek tovább menni...
Egy frászt - egy vadászat kellés közepébe csöppentünk. Az összes lámpát bekapcsoltuk - nem szerettünk volna levadászódni. Nem is tudom, hogy a motoros tapasztalatnak, vagy az életösztönnek volt köszönhető, hogy nagyon hatékonya küzdöttük le ezt a pár tucat kibaszottul saras szakaszt.
Eljutottunk arra a részre, ahol pár éve – nyáron – Msitrál barátunkkal nem tudtunk feljutni. Bene így él az emlék: "ELindultunk egy út-félén, amin még nem süllyedtek a kerekek tengelyig, csak félig. A motorok ide-oda csúszkáltak, mi meg összeszartuk magunkat néha. Egész felüdülés volt, amikor a felni már kilátszott. Az emelkedőkön nem volt ennyire vizes, cserébe sokkal jobban csúszkáltak a vasak, vért pisáltunk, amíg felmásztunk a sorban lévő harminc domb közül az elsőre."
Ő visszafordult. Feladta, és mi is meghátráltunk… akkor. De most – vadászokkal a seggünkben? – kicsit motiváltabbak voltunk. Szépen vettük az akadályokat. A dombok meredekek voltak, az úton állt a sár. De ha sikerült a motort a terepjárók által kikapart nyomban tartani, akkor meglepően jó volt a tapadás. Ha kimentél a nyomból, garantált a csúszás, a kaparás, a megállás. Jók voltunk. Néha megveregettük egymás vállát… ha épp senki nem volt, aki veregessek akkor akár a talajjal is. Szép munka volt.
És már át is értünk Pajzsra vagy hova… Innen kellemes aszfaltutakon irányba álltunk – Mennyháza.
Az egyik elsuhanó faluba mintha 14°C-t mutatott volna a hőmérő... szép időnk van, jó idő van. Az élet szép. Mi is szépek vagyunk.
Alig száguldoztunk 20-30 percet és már meg is érkeztünk.
Az első ismeretlen úton dobtunk egy balost. Kellemes emelkedő. Szép környezet. Né, má! Egy kőbánya… Mint kiderült Jocit még meg is kérte Misi, hogy ha ráérünk, keressük már meg neki. És mi megtaláltuk, pedig nem is kerestük. Pár fotó, videó.

Az idő szép. Tovább – az út mellett egy tábal románul. Rajta, hogy 1,5km… Ezt kb. ismerjük már – arról szokott szólni, hogy ennyi km után vége az útnak. De mi soha nem dőlünk be a helybelieknek. Hisszük, ha látjuk. Nem túl nagy, de azért durva kövekkel bírtott az út, össze-vissza pattog rajta a motor. Nem szeretjük. Az egyik kanyar után nagyon beszűkül és iszonyat emelkedik. Húzok egy kövéret, megy ez. De nem. Még se megy… a kopott gumi és a 48 ló összeveszik. Megállok. Még nem látszik a teteje, mert ismét kanyar jött volna. … ej…
Hát itt az országuti gumik nem fognak feljönni az tuti. Nyugtatom magam – és próbálom a bálnát elrángatni az út közepéről, hogy ha mégis, akkor ne rajtam keresztül vezessen a csapás. ;) Elég neheze boldogulok. Tényleg keskeny és meredek. Szerencsére hallom, hogy Joci lentebb zenélteti a Transalpot. Legurulok. Vissza. Maradjunk az ismert úton és próbáljunk eljutni a Pádisra. Már 15.30… Max. félóránk van a sötétedésig.
Alig hagytuk el Mennyházát – odacsapunk a lovak közép. Néhol már 70 felett döngetünk az úton. A tükrömbe fel-feltűnik Joci sötét árnyéka. Tud ez a faszi. Húzom neki becsületesen – néha magam sem értem, hogy maradunk talpon. De megyünk.
Az egyik kanyarbe megállok, hátranézek. Semmi.
Nincs mögöttem semmi. Oh, tehát a tükörbe lebegő feketség a könyököm képe volt… a fel-fel csillanó lámpa meg a motoros fényvisszaverőn megcsillanó napfény tükörképe. Jól lehagytam magam. Ügyes vagyok. De ezek nem jönnek.
Lehet, hogy baj van?
Visszafordulok. Jöttek.
Kiderült, hogy Robi kis gyengédségre vágyott és vett egy talajmasszást. Minden rendbe. Goooo…
Most már tényleg Joci van a tükrömbe. Nagyon jó tempót megyünk. A bakancsos emléktúrán is erre jöttünk vagy 30-an. Hát… ez állat volt. Soha nem hittem volna, hogy ilyen jót lehet döngetni. ;) Egy-két autót is leelőzünk, mert bizony erre néha még olyanok is járnak.
Megállunk. Robi sehol… várunk, beszélgetünk semmi. Elmegy mellettük a pár perccel megelőzött autó. Csak vissza kéne menni – lehet, hogy gond van. Megyünk. Robi jön – újabb perec, szétszóródtak a cuccai azokat keresgélte. Ok. Tovább.
Ismét jót megyünk, immár majdnem hárman.
Aszfalt. Irány a Pádis.
Döngetünk ezerrel. Vadul előzgetjük az autókat. Őket az épülő út csak hátráltat. Nekünk egy kis izgalmat hoz az életünkbe… Nagyon megyünk. Az épülő két sáv között néha 60-70 cm-es szintkülönbség. A kész részeket háborús állapotok szabdalják szét. Mindenkit leelőzünk és végig együtt maradunk. Többször ellenőrzöm, hogy nehogy csak a könyökömmel tartsam a tempót. ;)
Az egyik előzésnél a magasabban futó sávba maradtam, de jönnek szemből is. Rutinosan ugrasztom le az XT-t. (Mit nem gyakoroltuk ezt fiatal titánként Török Zolval a rakparton)… Földet fogás után nézem a tükröt: a transalp a seggembe. Nem semmi, azzal a nagy döggel is lemert jönni? Ügyes…
Bekanyarodva a pietrosai útra, csodásan tárul elénk az eddig mellettünk futó havas hegycsúcsok vonulata. Nagyon megyünk. Bőven 100 felett… talán még elérjük a hóhatárt világosba… A keskeny úton meg-megcsillanó vízátfolyások lassulásra intenek. Érezhetően hidegebb van, nem akarunk esni.
Boga telepen megállok. Le kéne cserélni a nyári kesztyűt. Átfázott a kezem. Ha már állunk, beszélgetünk… úgy döntünk, hogy sötét van. Nem erőltetjük tovább – ez a vége.
Gyorsan lenyomjuk az ebédre tartogatott szendvicseket, felvesszük a hátizsákba megbúvó tartalék ruhákat is. Aszfalton megyünk vissza.
Indulunk. Intek Jocinak, hogy álljon előre, mert az ő lámpája a legjobb… Szép tempót diktál. Jól haladunk. A főúton, az építkezés miatt ismét kaptunk kellő adrenalint. Jó volt, szép volt… Néha azt se láttuk, hogy hova kanyarodunk.
Dolgoztak az őranyalok rendesen.
Gurahont után újabb értekezlet. Vajon merre is van az a kellemes átkötő út, ami a dévi útra visszavisz? Hááátt…. Mintha ez lenne az – nézzük.
Néztük. Ismét az élre álltam. Országútival már-már láttam. A hegyes részen egy nagyon jó minőségű, de iszonyat keskeny szerpentin fogadott minket. Nem tudom, hogy a többiek hogy érezték, de iszonyat jót döntögettem rajta. Nappal biztos, még jobb lett volna, de így is odacsapott rendesen. Adta az adrenalint.
Kiérve a dévai útra – irány az autó. Nézem a GPS-t, de valahogy sehogy se akar egy képernyőre ráférni a még hátralévő út. Iszonyat messze vagyunk. Egyre hidegebb van, de ez már nem számít. Különösebben nem fázik senki se, de igazából mindenki szeme előtt az autó lebeg. Jajjj – ez nem lebeg, hanem szemből jön!
Nagy sokára elérjük Konop elejét jelző táblát. Skubizom az útszélét, keresem az autót.
Konop vége tábla. Basszus elmentem mellette és észre se vettem… vagy ellopták. Megállok. Joci mellém parkol: Elmentük mellette? – kérdem. A következő falu lesz az… - mondja.
Robi lassítás nélkül húz el mellettünk… Ő tud valamit. ;)
Utána lódulok és tényleg… egy faluval előbb álltunk meg. De hülye vagyok. :)
Megérkeztünk. Élünk.
Este 10-kor már itthon vagyok.

Ja - és a határon ismerős határőr... Megkérjük, hogy kérdezzen már rá az útvonal matrica ellenőrzésére vonatkozó dolgokra. Rákérdez. Nincs semmiféle kiadatás a két ország közt, a határra cseng vissza, ha nem vettél. Na, ennyit erről.

Egy kis videó a sportmotoron... Klikk!

Hozzászólások   

0 #1 Payer Gabor 2015-12-17 08:41
Franko tura lehetett, szuper reszletes leirassal! Ilyenkor mindig irigykedem. Jovore el kell, hogy menjek feletek! Udv. G.
Idézet

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés