Main menu
Nincsenek események

 

Hosszas huzavona után a hétvégén csak eladtam a kis Dr-t. Így elendurótlanodtam…  De mivel közeledik az I. szöcsketúra ideje, valamit tennem/vennem kéne… Első körben a netes hirdetéseket rágtam át. Valami hihetetlen, hogy milyen túl árázás van, de ez lenne a kisebb gond. A nagyobb az, hogy egyetlen egy olyan motort sem találtam, ami megfelelne az igényeimnek. Pedig azok nem nagyok.

Így aztán arra gondoltam, hogy nem veszek semmit, hanem megpróbálom a Honda Montesa Cota 250-et endurósítani. A KTM freeride-ját elnézegetve, ez nem is tűnt reménytelennek. De mielőtt belevágnék ebbe a projektbe úgy gondoltam, hogy feltérképezem a motor endurós képességeit – hátha nincsenek is neki olyanjai.

A terv: Arad mellől – a Zarándon átvágva – elmotorozok a Bihar csúcsig és vissza. Mindezt egy nap alatt. Ez azért izgalmas, mert endurókkal már többször próbálkoztunk ilyesmivel és még soha sem jött össze. Tehát, ha a tirállal sikerül, akkor az már jó. Azt ugye mondanom sem kell, hogy erre az útra – ilyen-olyan oknál fogva – de végül magamra maradtam (ezt az teszi érdekessé, hogy pár éve már terveztünk egy hasonló triál túrát és akkor elég nagy volt az érdeklődés).

 

Nézzük a részleteket

Nem mondom, hogy jól indult a nap, mert persze hogy elaludtam… Így sajnos csak reggel 7-kor sikerült ki gurulnom a megrakott futóval. Útközben vettem észre, hogy a futónak nem világít az első lámpája. Makón megálltam kaját venni, megvizsgáltam – a nem világítás sajnos nem izzó- és még csak nem is kontaktprobléma: a vonóhorog melletti elektromos aljzat csatlakozó része egyszerűen beesett az aljzatba, így azokat nem érték el a futó kábelei. Természetesen ekkor vettem azt is észre, hogy a tegnap nagy gonddal összeállított szerszámkészletemből kimaradt a csavarhúzó… Esélyem sem volt a megjavítására.

Nagylakon a határ előtti benzinkút elég nagynak tűnt ahhoz, hogy talán forgalmaznak csavarhúzót is. Megálltam, megkérdeztem – negatív. Ellenben kölcsönadták a sajátjukat. Pikk-pakk orvosoltuk a problémát – immár kivilágítva léptem át Romániába azzal a megnyugtató tudattal, hogy akár sötétben is végződhet a mai túra.

Megérkezve a starthelyre, alaposan átnéztem, hogy miből, mit és hova teszek. A végén a 2x2 literes petpalack mellett még találtam helyet egy esőkabátnak és egy lengébb nyári motoros kabátnak is. Ki tudja, hogy milyen időjárás vár 2000 m környékén. Felcsavartam még egy 6m hosszú vontató kötelet is – hátha valami szakadékba kötök majd ki… Pumpa és alap szerszámkészlet.

A GPS-be betápláltam, hogy irány Gurahont és gooooo!

A légvonalban motorozásnak az összes nyűgjével szembesültem az első 10 km-ben. Amikor már egy jobb ízlésű tigris is megirigyelhette volna a karomon húzódó csíkokat, úgy döntöttem, hogy inkább kicsit kerülgetek is – így kevésbé fájdalmasan és sokkal gyorsabban is tudtam haladni.

Az első hárdosabb rész után ráakadtam egy elég izgalmas helyeken vivő kis ösvényre, ami szinte végig jó irányba kígyózott alattam. Sok-sok hegyet szelt át keresztbe és soknak követte a gerincét is, végig Gurahont irányába, mintha tudta volna, hogy ez a célunk. Jó pár helyen kereszteztem a tavalyi nagy endurós túránk nyomvonalát is. 73 km-t mentünk (eltelt idő: 2:11) egyfolytában, amikor is megállta kis Montesa. Kifogyott a benzin. Az egyik 2 literes petpalack tartalmát öntöttem bele – és bizony kb. 1-1.5 dl a palackban maradt. Szóval a triálnak még csak 2 literes sincs a tankja.

Még egy órát lenyomtam, amikor megkordult a gyomrom. Ebéd után a kezdeti lendületemet szépen keresztbe törte az előttem elterülő hihetetlen meredély, melyen lefelé nagyon nehéz volt irányítani a pehely könnyű kis triált. Mert ha az esőfékkel próbálkoztam, akkor az nagyon könnyedén meg-megcsúszott azzal fenyegetve, hogy az út közepén vivő vízmosásba kötünk ki. Ha meg a hátsót sikerült kicsit jobban adagolni, akkor elkezdte előzni az elejét… Na, mindegy – leértünk. Aztán fel a másik oldalt… és le… és fel…

Az utolsó 6 kilométert már aszfalton tettem meg. Itt megnéztem: 50 km/h környékével lehetett kényelmesen haladni a gépezettel… Ez nem sok. Persze ilyenkor még elég kis gázzal mentünk – csak az érdekesség kedvéért megnéztem, hogy 84 km/h körül kezdett nagyon pörögni. Szóval nem egy túraenduró tempó.

A településbe beérve megtankoltam a motort és a palackot is újratöltöttem. Összesen 3.2 liter, eddig 93 km-t tettem meg. Azért ez a fogyasztás nem is olyan kimagaslóan jó. 3,44 liter 100 km-enként… a kis dr250-ennél kevesebbel is beérte hasonló körülmények között.

Most egy kellemes, laza erdei út következett, aminek egy részét még le is aszfaltozták. Faltuk a kilométereket. A rázósabb részeken megállapítottam, hogy a Montesa futóművét nem erre a 45-50 km/h-ás tempóhoz találták ki, rázott mint állat. A tavalyi szöcsketúra patakmedrét követve vágtam át a mellettem húzódó hegyen. A patak meder az előző hetek/hónapok intenzív esőzését követően kicsit átrendeződött. De a triál gumi nagyon jól tapadt végig. No para, no problem. Ellenben a mederből kiérve a meredek feljárókat nagyon elmosta az eső. Alig maradt járható padka a két oldalán. És ha indulásnál rossz oldalt választottál, akkor csak nagy kín keservvel tudtál átmenni a másikra (persze – mi simán átugrattunk… )

A túloldalt leereszkedtünk Kerpenyédnél átvágtunk a dévai úton. Irány a Nagy Bihar!

A csúcs előtt találtam egy leparkolt magyar rendszámú autót. Ők úgy döntöttek, hogy a nagyon meredek részeket inkább gyalog teszik meg. Most jött az a rész, amit Zsoréékkal tavaly csak vontatva tudtunk teljesíteni. Idénre lehordták már a fákat. Járható volt ez a rész is. Azt mindenesetre megállapítottam, hogy az 5 sebességes triál ezekkel a meredélyekkel már nem boldogul se negyedikben, se ötödikben. Bizony kénytelen voltam a papás 3-ast használni. Azt tudni kell, hogy a tirál motorokon az 1-es inkább csak dísz. A 2-3-as mindenre elég, amit egy triálpályán előfordulhat. De mindkettő nagyon lassú. Szóval szépen papásan tötyörögtem felfelé. Végig élvezve a triálgumi stabul tapadását és tolását. Valahol itt töltöttem bele újra 2 liter benzint. Szóval a csúcsig nem lett elég 4 liter, inkább 5.

Szinte észre sem vettem a sziklás, köves feljárót sem. Úgy ment, mintha betonon menne. Mikor a csúcson megálltam hallottam egy kis furcsa hangot a bokk felől. Alaposan fülelve, átnézve kiderült, hogy kicsit melege volt a blokknak és bizony egy kicsi vízgőzt már kinyomott a túlfolyón. Szóval nem komálta a hosszabb, folyamatos terhelést.

Merengtem, nézelődtem – hagytam kihűlni és közben az alattam tomboló viharban gyönyörködtem, remélve, hogy nem fogunk szorosabb barátságot kötni. Megnéztem a hűtőt – szinten volt. OK.

Mivel már mindjárt 16 óra van – kezdtem sietni visszafelé, hiszen eddig 6 óra kellett az ide útra. Ha ugyanennyi kell a visszára is, akkor bizony este 10-re fogok csak a kocsihoz érni. Nem túl bíztató. De bíztam abba, hogy az idevezető út keresgéléseit letudva, sokkal jobban fogok majd haladni.

Sajnos a Biharról lefelé ismét szembesültem a túlságosan könnyű motor átkával: a köves részeken az első fék a legfinomabb adagolásra is megcsúszó kerékkel reagált, ami kb. egyenlő volt az irányíthatatlansággal. A hátsó kerék meg hiába csúszott – alig lassított valamit. Nagyon nehéz volt megtalálni a kényes egyensúlyt. Többször is meg kellett állnom pihenni – nem úgy mint felfelé.

Ezt követően előbb az esőfékem melegedett túl, aztán a hátsó is. Így ismét kénytelen voltam pihenőt tartani, mert fék nélkül itt motorozni kb. egyenlő az öngyilkossággal. Próbáltam a hátsóféket motorfékkel helyettesíteni, de a kikapcsolt motor bizony még egyesbe is folyamatosan beindult, ha ráengedtem a kuplungot. Végül egyesben járó (bőgő?) motorral és első fékkel úgy, ahogy kordába tudtam tartani a gépet a meredekebb részeken. A kevésbé meredek részek meg már meg volt az a menetszél, amik kellő hűtést biztosítottak a fékeknek.

Valahol itt száguldottam el hangtalanul a kövek közt bukdácsoló – már lefelé tartó – magyar autós mellett.

Az aszfaltos részen szembesültem először azzal, hogy kicsit össze-vissza jár a motor hátulja. Megnéztem – majdnem töklapos volt. Elő a pumpát, nyomtam bele kb. 100-at… Ismét stabilan ment… A régi nyomomat fejből követtem, hiszen ezen a részen már sokszor voltam. Ez lett a vesztem.

Az egyik útról nem tértem le időben, hanem engedve annak a csábításának rajta maradtam, bízva abba, hogy ez is jó helyre visz. Majd kb. 5 km után észlelve, hogy egyre jobban eltávolodom az eredeti iránytól, megpróbáltam toronyiránt átvágni az ismert nyomra. Hihetetlen meredélyeken ereszkedtem csak azért alá, hogy a túloldalt hasonlón küzdjem fel magam. Mondanom sem kell, hogy a hihetetlen tapadást leginkább az újra kb. töklapos hátsó gumimnak köszönhettem… J Mindenesetre ritka ügyes voltam. Így reméltem és küzdöttem tovább. Még akkor is küzdöttem, amikor az irigy tigrisek most a másik karomat vették célba… és még akkor is, csikorgattam a fogam, amikor már minden lépésért meg kellett küzdeni az egyre sűrűbben növő fákkal. Végül végleg beszorultam.

Még mindig 2 km az ismert ösvényig. Reménytelen átkelni az előttem húzódó sűrű fiatal fákkal megtűzdelt meredek hegyoldalakon. Úgy döntöttem, hogy erre most nincs időm – feladtam. Inkább visszamentem a saját nyomomon az „eltévedés” helyéig, de legalább haladtam. Ismét sikerült 10km-rel megnövelnem a távot.

A patakhoz érve levezetésként csináltam egy-két videót, legalább addig is pihenek… A nagy pihenés közben egy kiálló fatuskó lelökte a láncot a hátsó lánckerékről. Mondanom sem kell, hogy ismét felgyűrődött az elsőhöz. De legalább jó olajos volt… 

Az egyre alacsonyabban járó nap azzal fenyegetett, hogy bármelyik percben lebukhat a horizont alá, így Gurahontig csak pumpálni álltam meg néha-néha. Gyors tankolás – most már 3.5 liter… és meghoztam a döntést: a hátralévő távot aszfalton nyomom le.

Elég nagyon kockáztattam, hiszen nem hogy műszaki, de még biztosítás sincs a motoron. Mindenesetre azért az a tudat kicsit vígasztalt, hogy az utazóm bizony 45 km/h-ba stabilizálódott. Szóval kb. egy lassabb segéd-motorkerékpárnak feleltem meg. A környéken futkosókat elnézve, kicsit sem lógtam ki a sorból. Mert igaz, hogy például világításom nekem sem volt, de én legalább bukót húztam a fejemre… 

Végül bőven 8:30 után értem a kocsihoz, még kellően világosban. Felpakoltam – befaltam a kocsiban hagyott vacsit és irány a határ.


Konklúzió:

Kicsit elbizonytalanodta a triál motor túrásításával kapcsolatban. Mert igaz ugyan hogy összességében 289 km-t tettem meg kb. 10:45 perc alatt, de nem mindig volt őszinte a mosolyom. És ezt nem feltétlen az ülés hiánya okozta. Sőt: az tűnt fel a legkevésbé.

Negatívumok:

-          már negyedik sebesség fokozatban is érezhetően gyenge a motor ahhoz, hogy élvezetes (endurós) tempóban felfusson egy-egy hosszabb, de már kicsit meredekebb feljárón. Az ötödiket terepen csak hosszú egyenesekben lehet használni. Ötödikben már a kisebb lankák is megfogják a motort, de oda a negyedik meg még túl rövid. Így igazából nagyon nehéz vele „normális” tempóban motorozni.
Mindenesetre adok még egy esélyt ennek úgy, hogy az első lánckerék helyére egy foggal nagyobbat szerelek. Így talán az eddig használhatatlanul rövid 1-est is lehet majd használni (remélhetőleg a mostani kettes helyére fog kerülni) és a többi fokozat is nyúlik annyit, hogy hátha… Persze az is lehet, hogy többet ártok vele, mint használok. De ugye 3e Ft egy lánckerék. Ennyit megér. Így a végén még akár az elfogadható 60-as tempót is sikerül majd – talán elérnem.

-          a futómű rázósabb szakaszokon, nagyobb sebességnél mutatott bizonytalankodását lehet, hogy az ülésben ülve másképp fogom érezni. Nem tudom. Mindenesetre kiábrándító volt, amikor annyira rázott az egész, hogy már-már azt hittem, hogy a látásommal van baj, úgy keveredtek előttem a dolgok.

-          Az aszalton nyújtott kóválygás teljesen megölte a kanyarodás örömét. Már-már féltem vele kanyarodni. Ezt gondolom, hogy egy keményebbre fújt abronccsal azért lehetne kompenzálni. De megéri? Hiszen a hihetetlen tapadáshoz terepen kell a 0.3-0.5 báros nyomás.

-          A hűtő víz túl melegedése ellen tenni kellene valamit. De tény, hogyha nem egyedül vagyok, akkor sokkal sűrűbben szoktunk megállni. Szóval bandában ez lehet, hogy nem is gond. Mindenesetre lecserélem a jelenlegit.

-          A fékek túlmelegedése tragikus. A fékfolyadékokat lecserélem, de ezzel nem fogok tudni mit kezdeni. Ez van – ilyen volt a Pamperám fékje is. És bizony a kis doki hátsó fékjét is sikerült már felforralnom. Ellenben még egyik motoromon sem volt rá példa, hogy az első fék is megszűnjön fogni. Ez nagyon nem okés.

Pozitívumok:

-          a teljes táv alatti fogyasztás 3,41 liter/100 km. Ami végülis nem rossz – de én jobbra számítottam. Ez azt jelenti, hogy ha viszek magammal 2x2 liter pót benzint, akkor a legtöbb szöcske hatótávját kb. én is bírni fogom és ennyi benzin szállítása gond nélkül megoldható.

-          a motor súlyából származó előnyök vitathatatlanok. Nincs az a szituáció, amikor gondot okozna a gép mozgatása. Verhetetlen.

-          a triál gumi nyújtotta tapadást leginkább a csodálatos szóval lehet jellemezni. A 10km-es kitérőt bármely más motorral megtéve – valószínűleg még mindig ott lennék.

-          az egész túra alatt nem fáradtam el – gondolom ez leginkább a kis tömeg miatt van. Olyan játékos volt az egész út.

 

Szerintetek neki álljak az átalakításnak?