Main menu
Közeledő eseményeink közül kettő, többi az eseménynaptárban:
HCC HÓ 2019 (2019. Dec. 28. - 2019. Dec. 28.)
Közeledő eseményeink közül kettő, többi az eseménynaptárban:
125-ös mopedekkel Erdélyországba (2020. Jul. 13. - 2020. Jul. 19.)

Tartalomjegyzék

 

2. nap  

 

Reggel vidáman és kipihenten ébredtünk. Amint sikerült kiegyenesedni a gerincünket, máris hatalmas lendülettel vettettük bele magunkat az előttünk álló nap forgatagába. Ez kb. azt jelenti, hogy a 6 órás ébredést követő gyors sátorbontás, szemét összepakolás után már 7 óra környékén Gurahont utcait róva kerestünk valami élelmiszerboltnak látszó objektumot.

Na, de még indulás előtt Boci engedélyt kért, hogy hadd nézzen már rá a rakoncátlankodó DRZ400-ra, mert igazából nincs neki kedve a mai nap a motor betologatásához asszisztálnia. Tekila próbálta erről lebeszélni, ő már a hazafelé vezető út megtervezésével foglalatoskodott. Na, de Bocit sem olyan tesze-tosza fából faragták: pikk-pakk lekapta a drz oldalidomát és máris a kábelrengetegbe vetette magát. Azt kell, hogy mondjam, hogy csak pár másodperc telt el, amikor jelezte, hogy már meg is van a bibi. Az egyik összetolható főcsatlakozó érintkezésével volt a baj. Keményen meg volt égve a kérdéses toldás, így a nem megfelelő kontakt miatt nem tudott a töltés az aksiig eljutni. Egy kis indián tánc, ráolvasás, varázsige – aztán jöhetett a próba: betoltuk a rakoncátlankodó motort, majd amikor az elindult, akkor már a fényszórója szórási kedvéből is látszott, hogy helyreállt a világ rendje. Nagy volt az öröm, amikor leszállva és leállítva a motort, majd az önindítót megérintve kellemes duruzsolással kelt újra életre. Amúgy tényleg nagyon szép motorhangja volt ennek a drz-nek. Szóval Tekila nem úszta meg, kénytelen volt velünk folytatni a túrát… ;)

A boltnál bevásároltunk és már nyomultunk is a Nagy Bihar irányába vivő kellemes, murvás – bár a szembe forgalom miatt – néhol veszélyes úton. Lehet, hogy a közös éjszaka… lehet, hogy a kicsit későn megérő gondolatok, de úgy látszik, hogy mára mindenki felfogta, hogy ha egy útelágazáshoz ér az ember, ahol nem várja őt senki, akkor mindig az egyenesebb ágon menjen tovább. Szóval az a lényeg, hogy az elveszések, eltévedések úgy tűntek el a csapat életéből mintha előtte soha nem is képezték volna annak részét.

A kellemes murvás útról egy kellemes patakmederbe kanyarítottam fel az élen menő Bocit. Eddig jól haladtunk, épp itt az ideje, hogy végre motorozzunk is egyet! ;)

A tegnapi – minket szerencsére elkerülő – viharok miatt elég zavaros volt a patakmeder. Igaz ugyan, hogy a lezúdulni kívánó víz már tegnap lezúgott, de ennek nyomait ma is szépen lehetett látni a patakban kimosott nagyobb kövek tanúságaként. Boci okulva a tegnapi csapatteljesítményen az első kanyar után követő egyre meredekebb résznél átcsapott egy kicsit megfontoltabb, töprengősebb vezetésbe. Megállt és kérdőn nézett rám: Biztos vagy te ebben? Hát persze – adtam tudtára egy gázfröccsel, amivel máris az élre álltam. Persze nem jutottam túl messzire, mert amit Boci csak látott az kb. 50 m után már meg is akasztotta az első kerekemet. Bizony néhol olyannyira ki volt mosva a meder, hogy a 21”-os első kerék sem tudott felugrani a kővekre. Megtorpantunk.

Előre sétáltam, hogy megnézzem – vajon a következő kanyar milyen meglepetésekkel szolgáltat? A mederben sétálva – öreg, triálos módra – megpróbáltam már előre fejbe lejátszani, hogy merre is fogok feljutni. Szerencsére a második kanyar után pár tucat méterre adódott egy igen meredek letérő a mederből egy traktor nyom formájában. Sínen vagyunk.

Visszafelé már egy-két útbeeső kő arrébb görgetésével próbáltam komfortosabbá tenni a felvivő nyomot. Közben összefutottam Bocival, akinek jeleztem, hogy minden OK. Erre fogunk tovább menni. Ketten kezdtük el átalakítani a kritikusabb helyeken a medred úgy, hogy ott a végén még akár motorral is el lehessen menni. A nagyobb fellépőket úgy tettük barátságosabbá, hogy egy-két nagyobb követ eléjük pakolva próbáltuk a magasságukat csökkenteni. Közben megérkezett Laci bá is, aki nagyon lelkes volt – ő imádta a kihívásokat. Közben befutott Lipkala is, aki immár sokadszorra fejtette ki, hogy igaz ugyan, hogy az ő motorja tényleg magas ide és neki – de ez csak itt terepen jön elől, mert országúton tökéletes… (Remélem, hogy ő maga is látja ebben a mondatban azt a magas labdát, aminek a lecsapását nagyon nehéz kihagyni. De én inkább kihagyom és aszfalton ezen túl is inkább robogóval közlekedem!)

Szóval az igényeinkhez alakított mederben elsőnek én próbálkoztam be. Egészen jól haladtam addig, amíg az egyik oldalon lévő tuskó meg nem billentette a mocimat úgy, hogy majdnem a mederben kötöttem ki. Szerencsére még épp leért a lábam – ami nem a lábam hosszát, hanem a dr alacsonyságát dicséri… Utánam szépen sorban jöttek a többiek is. Persze előbb újra építettük az előző kerék által kirúgatott beépített könnyítéseket. Előbb Boci a dr-rel, majd Laci bá a pamperával utasította maga mögé az akadályt. A hátsó régióból elsőként Rogi vállalta be a medret. A kis dr250 csodásan dolgozott alatta is, nagyon ügyesen oldotta meg a feladatot. Őt követte Tibiérdről a dr350 nyergébe. Tibinak iszonyat hosszú lábai vannak, így neki nem okozott különösebb nehézséget az egyensúlyozgatás. Ezzel ő maga is tisztába volt, ezért extra nehezítésnek elől 15-ös lánckereket hagyott fel (ami még országútra is hosszú). Égette is a kuplungját rendesen. De aztán persze ő is felért. Tekila nem szívesen ment neki a legtöbb akadálynak, mert bizony a drz egy-egy vízforralással jelezte a nem tetszését… Nem szép az amikor egy motor mondja meg, hogy mit szeretne a rájder. Ettől függetlenül szépen és határozottan nyomta végig a medred. A legnagyobb gondja abból adódott, hogy nem vette a fáradságot az előbejárásra – így bizony egyszer-kétszer a sokkal nehezebb alternatívát választotta, persze fiatalos lendület és kiváló kondija mindenhol a segítségére volt. Lipkala nem vállalta a feljövetelt – örömmel adta át a wr nyergét az önként jelentkező Bocinak. Persze Boci is megszenvedett a WR feljuttatásával, aminek több oka is volt. Az első és legfontosabb, hogy nem ő hozta végig fel a motor, így bizony neki egy álló motorral kellett a meredélyen elindulnia és megszerezni a stabil haladáshoz szükséges kezdeti lendületet. Ebben a lendület megszerzésben hátráltatta, hogy neki is piszok magas a WR, csak nagyon nehezen tudta megoldani, hogy a hátsó kerék terhelést is kapjon és közben el se essen. Plusz szerintem alapban kicsit kemény volt a WR hátsó kereke. Na, de a lényeg: felértünk.

Itt a kitörésre szolgáló traktornyomot látva többen melegebb égtájra küldtek. De jeleztem feléjük, hogy csak olyan nem teljesítést tudok elfogadni, ami a tettek mezejéről és nem az elvi boncasztalról származik. Lipkala felkérte Bocit a további szállítmányozásra.

Felérve Boci már indult is gyalog vissza – én követtem felajzott kamerával, felvétel vadászat céljából – amikor is Lipkala tűzött el mellettünk ezerrel. Boci kénytelen volt gyalog visszasétálni a motorjáig, Attisnál meg remélem, hogy leesett, hogy előbb csinál, aztán szenved és csak a végén adja fel… ;) Fektibi barátom  (vajon mi lehet vele mostanában??) még az endurózásunk elején kijelentette, hogy "feladni csak azt lehet, amit már elkezdtél csinálni...." (remélem, hogy egy-két ember elrágódik ezen az egyszerű mondaton, mert ebben minden benne van!!)  Ha valamit úgy adsz fel, hogy el sem kezded az egy enduróshoz nem méltó  gyáva megfutamodás a dolgok elől.

Innentől egy nagyon kellemes, fakitermelők által mély nyomvájúval megáldott meredélyen lefelé-felfelé vezetett az utunk egészen a dévai főútig, amire egy kellemes kanyarvadászat után, aszfalton értünk el. Kerestünk egy élelmiszerboltot. Kicsit elbeszélgettünk a magyarul is jól beszélő tulajjal, majd irányba vettük a csábítóan fölénk tornyosodott Nagy Bihar csúcsot.

Idén azon a nyomon szándékoztunk feljutni, amelyen tavaly le… és amelyet egyszer Tibiérdről-lel már bepróbáltunk, akkor nem sikerült neki. Mindenesetre kellemes kihívásnak ígérkezett a feljutás.

A meredek kaptatóig egy nagyon kellemes erdei úton jutottunk el – a kaptató előtt csak egy picit torpantam meg, nem akartam, hogy valakiben is úgy csapódjon le, hogy van itt min hezitálni. Uccu neki a slégan kimart felfutónak. Az az igazság, hogy emlékeimben ennél sokkal veszélyesebben élt. Ugyanis idén valahogy nem tátongott a két keréknyom között egy piszok mélyen kivájt gödör, amit a lezúduló víz egyre csak mélyített, mélyített… Szóval nem. Idén nem volt ott ez a nagyon mély vájat. Így azt kénytelen vagyok elismerni, hogy meredeknek meredek volt, de alapvetőn ezenkívül más nagyobb kihívás nem volt benne. Eltekintve a nyomot elárasztó öklömnyi (néhol fejemnyi) szikláktól és fadaraboktól.

Előbb Boci, majd Laci bá gyűrte maga alá meredélyt. Majd kényelmes, kamerás állásomból végignézhettem, ahogy az előttünk álló szakaszt megelőző – sokkal meredekebb – rész szépen sorban meghőkölésre készteti a csapat többi tagját. Persze ebből a nagy rácsodálkozásból (jé, hogy ez milyen kurva meredek..?) motor lefulladás lett. Aztán egymáson segítve szépen lassan mindenki maga alá gyűrte az előttük tornyosuló a pszichológiai akadályt, így már semmi sem hátráltatta őket abban, hogy elfoglaljak mellettünk fent a szomszédos Bihar csúcsra csodálatos kilátást biztosító helyüket. Előbb Tibiérdről jött fel egyes alapjáraton, csattogó szelepekkel, de kellő nyomatékkal. Majd Rogi vágott neki a dr250-nel és érkezett is meg egy kisebb megtorpanás, hosszas újraindulást követően. Őt követte Tekila, aki Rogi előző nyomát követve szintén kénytelen volt megtorpanni (mielőtt leesett volna oldalra…), majd a Drz-t nem erőltette felesleges elindulásokkal. Előbb felsétált és lerakta a hátizsákját, majd simán feltolt a DRZ-t is… hihetetlen volt látni a dombnak felfutó, motort toló ember. Mi itt alig-alig tudtuk magunkat „üresen” is felvonszolni. Te mit eszel Tekila, hogy ilyen kondival bírsz?? És végül Lipkala is feljött – szólt is Bocinak, hogy ő meg hozza már fel az árván maradt WR-t. Persze mikorra gyalog felért már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy még mindig helyes döntésnek tartotta a motort lent felejtését… ;)

Innentől már csak kisebb, kellemesebb emelkedőket kellett magunk mögé utasítanunk és máris ott tornyosult előttünk a Bihar. És bizony ott kígyózott a hatalmas kövekkel kirakott kaptató is, amelynek a legyűrése évről-évre hatalmas kihívásként áll előttünk. Hát akár beszélgethettünk is volna hosszasan erről, de én inkább úgy döntöttem, hogy nekivágok. Ha már ily kellemes elhatározásra jutottam, akkor egyre inkább próbáltam foggal-körömmel ragaszkodni az elhatározásomhoz. Előbb a harmadikból dobtam vissza kettesben, majd amikor ott is elfogytak a lovak, akkor onnan egyesbe a váltót és közben nagyon-nagyon bíztam benne, hogy egyesben marad annyi erőtartalék, hogy a nagyobb kövek sem fognak tudni megakasztani. Mázlim volt.

Valahogy mindig akkor fogyott el az erő, amikor már túl voltam az aktuális legnehezebb akadályon – így végül megállás nélkül sikerült feljutni teljesen a csúcsra. Itt bevártam a kicsit rakoncátlankodó (le-ledadogó) dr-rel is megküzdő Bocit, majd az alternatív nyomokat kereső Laci bát, Tibit és nem utolsósorban Rogi-t. Rogi nagyon elégedett volt a feljövetellel – mi is vele! ;)

Közben megcsörgettük a lent hezitáló Tekilát és Lipkalát és abba maradtunk, hogy a mindig felforró drz és az őt magára nem hagyó wr inkább nem élne ezzel a kihívással. Megegyeztünk, hogy Mama Után találkozunk. A Biharon mindig szemerkélő eső miatt beöltözve, a csúcson elkészített képek után, a kényelmes – autók által is járható – másik úton legurultunk Garda de Sus irányába.

Mama után vettünk egy meglepően olcsó ebédet, közben kezdett tetézni a megfázásom – alig kaptam már levegőt és orrom is egyre gyakrabban vérzett. Szóval ilyen jó körülmények között – zuhogó esőben fogyasztottuk el az ebédet. Úgy döntöttük, hogy átgurulunk egy bolthoz, benzinkúthoz és itt csak delegálunk valakit a többeik bevárására. De alig, hogy felültünk a motorra már be is állított Tekila és Lipkal. Jobban szervezni sem lehetett volna.

Garda de Sus-nál letértünk az aszfaltról is irány Pádis. Kellemes erdei úton haladtunk, még a porral sem volt bajunk – épp a előbb verte el az eső. A fennsíkot ismét a gyepes domboldalakon keresztül közelítettük meg – ezek a domboldalak a látszattal ellentétben mindig tartogatnak meglepetéseket, így a kellő alázat és tisztelet megléte nélkül életveszélyes rajtuk közlekedni.

Pádisra egy kb. 300m-es csodálatos, új aszfalton gurultunk be – közben a rázendítő eső miatt meg sem álltunk az első fedett résszel bíró magazinig. Itt elüldögéltünk egy kicsit… ettünk… ittunk… Majd az eső múltával már gurultunk is tovább a Szamos bazár irányában. A változó időjárás miatt mindig kéznél lévő esőruhától nagyon hamar búcsút vettünk, mert az ezer ágra sütő nap melegétől kezdtünk megolvadni. Szerencsénk volt az időjárással, ha esett is utána pár perc alatt meg is száradtunk.

A bazár mellett mentünk tovább fel a Cselléjék által ajánlott Bihar gerincen vivő túra irányába. A gerincre egy elég meredek kaptató vitt fel, egy kis köves kanyarral megfűszerezve. Itt tavaly többen elvéreztek, idén észre sem vettük. A gerincen a Vigyázó irányába fordítottuk a szekér rúdját. Kellemes kilátás, csodálatos idő… kell ennél több?

A nagy Tolvajkőnél megálltunk nézelődtünk és közben úgy döntöttünk, hogy akár sátorozhatnánk is itt egyet. Így aztán lepakoltunk, sátrat vertünk, vacsiztunk…. Majd Boci ötletéttől vezérelve elalvás előtt még átmentünk egy papucsos túra keretében a szomszéd csúcson feszülő keresztig.

Ha érdekel, hogy vasárnap hányan voltak kénytelenek a hétfői munkanap miatt visszafordulni a kocsihoz… Ha érdekel, hogy sikerült-e megtalálnunk a Vigyázóra felvivő utat… és, hogy vajon voltunk-e a csúcs közelébe… Hogy sikerült-e kideríteni, hogy a Dragon víztározóból van-e út a Vigyázóra…. stb… stb…. akkor fizess elő a következő nap eseményeire is!