Main menu
Nincsenek események

Tartalomjegyzék

Folyamatosan frissítgetem a következő napokban ezt a cikket... Ha van kedved írni saját élménybeszámolót, akkor ne várd meg, hogy gyomorrontásod legyen a sok szebbnél szebb gondolattól....

Tegnap előtti frissítés: Megérkezett Tibiérdről élménybeszámolója - mindenkinek ajánlom!

Tegnapi frissítések: - frissült az összefoglaló videó (a vége kiegészült és kicsit vágtam az elejéből is...) - felkerült a Biharról le, Pádis, Tolvajkő c. videó is... - felkerült a Fel a Nagy Biharra c. videó... - felkerült a teljes patakos vidó, Patakmederben a hegyre címmel...

Mai frissítés:
- Felkerült a 3 nap eseményeit tárgyaló videó - Fel a Vigyázóra címmel...
- Felkerült a 4. nap összefoglalója - Vissza kocsihoz címmel...
- A 4. nap végére tettem egy kis statisztikát.
- Mindennap végét kiegészítettem az aznapi táv térképével.

Ezennel a cikket véglegesítettem (2012-07-18).

 

 Ezt történt Taki szerint

1. nap

 

 

Az első és legfontosabb egy ilyen túra megszervezésénél a megfelelő társaság felhajtása. Szerencsére az előző évek hasonló túrái alatt már kikristályosodott, hogy mire lehet számítani egy általam koordinált full nomád túrán. Így tényleg csak azok jelentkeztek, akik erre a kis időre hajlandók kellő igénytelenséget tanúsítani – ami a 21. században nem is olyan kis dolog, hiszen a többség el sem tudja képzelni, hogy egy hárd endurón hogyan fér el 3-4 (sőt akár több) napra is elegendő felszerelés, élelem, váltás ruha és alkatrész utánpótlás. Hát megsúgom: úgy, hogy csak azt hozod, ami nélkül tényleg nem tudsz élni!

Na, idén én egy kicsit rácáfoltam erre – ugyanis arra gondoltam, hogy viszek magammal annyi kaját, ami elegendő lesz számomra erre a pár napra. Így bizony a startnál láthatóan az én pakkom volt a legterebélyesebb – de hát szeretjük a kihívásokat. A többiek hihetetlenül le tudták minimalizálni a csomagjukat. Ehhez tényleg gratulálok fiúk!

 

A péntek reggeli 8 órás nagylaki randit úgy ejtettük meg, hogy – üzemanyag takarékossági célzatossággal – megpróbáltunk minél több motort felzsúfolni a Frontérára. Ezzel mondjuk kockáztatva az amúgy szabadon választható vasárnapi illetve hétfői visszautat. Végül két autóval mentünk. A Frontérába kapott helyet Laci bá, egy Gasgas pampera 250-es nyergébe. Tekila, egy DRz400S-sel. Tibi(érdről), egyértelműen DR350-nel. Boci, a szokásos DR250-nel és jó magam szintén Dr250-nel. Rogi, Bajáról (dr250) Lipkalát (WR250) vette fel félúton egy furgonnal. Ők ketten tették ki a második autó személyzetét. Ez a 7 bátor ember alkotta az idei hárdendurós csapatot. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a csapatlétszámot 10 főben maximáltam – amit a jelentkezések alapján pikk-pakk el is értünk. De az indulásra valahogy ismét kevesebben maradtunk. Tudom, hogy öreg vagyok már és morgós, de valahogy tele a hócipőm a szájendurósokkal.

Jövőre ez a túra szigorúan fizetős lesz – így remélhetőleg elérjük majd az ideális kétfős létszámot. 

Világoshoz megérkezve lepakoltunk, felcuccoltunk és már neki is vágtunk ez előttünk álló több száz kilométer kemény izgalmat ígérő útnak.

A várhoz felvivő kaptató senkit sem tréfált meg. Csak egy-két elhullott csomag jelezte, hogy még nem hangolódtunk rá teljesen a rázós szakaszokra. Mindenesetre a vár után a nagy pornak és a csomagvadászatnak köszönhetően kezdetét vette és ezt a napot végig is kísérte a lemaradozókra való várakozás. Minden híreszteléssel ellentétében Bocival kifejezetten kényelmes tempót diktáltunk – Boci úgy fogalmazott, hogy ha ennél lassabban mennénk, akkor elesnénk.  A lemorzsolódás leginkább abból adódott, hogy a csapat végét alkotók annyira komolyan vették a csapat végének az alkotását, hogy amikor egy-egy megállás után elindultunk, akkor ők kényelmesen megvárták, hogy elüljön a nyomunkban felszálló por és csak utána vágtak neki az útnak. Természetesen az első kereszteződésnél szembesültek azzal, hogy gőzük sincs, hogy merre kellene tovább menni. Sokszor megvitattuk menetközben a problémát – többször megbeszéltük, hogy az élbolyhoz ragaszkodó Laci bának kellene kicsit több figyelmet szentelnie a mögötte jövőkre, kereszteződésekben bevárni azokat. Mivel kénytelen voltam Laci bával is egyetérteni abba, hogy Ő motorozni jött és nem várakozni – így alapvetően maradtunk abba, hogy amíg lehet, addig megpróbálunk egyenesen haladni és csak a főbb kanyarokban várjuk be a véget… Persze ezt a módszert a vég nem igen értékelte – de mivel a várakozások, egymást keresések ellenére is megfelelő átlagtempóval haladtunk, ezért különösebben nem erőltettem a csapat egybetartását. Mert erősködhettem volna Laci bával is és csapat végét is ösztökélhettem volna arra, hogy jobban ragaszkodjon az elsők látótávolságban tartásához – hiszen összesen 7-en voltunk.

Valahogy ez a probléma egy kicsit túlnőtt rajtam – nem értettem, hogy Laci bának miért okoz gondot kanyarban hátra nézni – hiszen mi is ezt tettük Bocival rendszeresen – és ha Ő maradt le, akkor be is vártuk. Persze egy idő után már nem elégedtünk meg Lacibával, hanem megvártuk, hogy feltűnjön a mögötte lévő is. (Aki mindezek ellenére 10-ből 9-szer mégis más felé ment tovább. Javasoltuk is neki, hogy ezek után, ha úgy dönt, hogy jobb, akkor inkább kanyarodjon balra… ) És a végen motorozók hisztijét sem tudtam megérteni, amikor is egy-egy újraindulás után maximum 500 m-t (leírom betűkkel is, hogy hátha így jobban megértitek: maximum ÖTSZÁZ m-t) megtéve már el is vesztek. Hogy lehet 500m alatt így lemaradni? Egyértelmű, hogy úgy, hogy eszébe sem jutott elindulni… de akkor meg minek jött?

Szóval, mint mondtam túl nőtt rajtam ez a probléma – s mivel hülyeség (hisztis picsák) ellen nincs orvosság – ezért lassítottunk, lassítottunk, lassítottunk… Az utolsó 15 km-t például 3 óránál több idő alatt tettük meg, amit csak jelzem – gyalog a két és féléves kisfiammal kettesben is bármikor bevállalok.

Ej, be jó esett ezt így leírnom…  Remélem, hogy nem gázok senki lelkébe – de az első nap lemaradozásaira egyszerűen nem tudok semmilyen elfogadható magyarázatot találni. Így igazából a lemaradóknak különösebben igazat sem adni – ha a fiam tette volna ezt velem egész úton, akkor valószínűleg a második alkalomnál megkapta volna azt az atyai pofont, ami olyan rendet csinált volna a fejébe, hogy ezek után eszébe sem jutott volna szem elől veszíteni a vezérbikát. Soha nem fogom megérteni: egy felnőtt embernek vajon mennyi idő kell, ahhoz hogy kidolgozzon magában egy olyan módszert, amivel nem maradozik, nem veszik el? Nektek egy egésznap kevés volt erre…

Szerencsére néha a hátsó sorból is előre jött egy-két emberke és így láthatta, hogy a kereszteződésekben tényleg bevárjuk a mögöttünk jövőket… sőt azt is láthatta, hogy kifejezetten lassan haladunk… De az egészben a legszebb az volt, hogy ő sem értette, hogy a vége vajon miért nem jön?!! Nem tudom, hogy ki volt hátul a hangulatkeltő, a későn induló, az állandóan lemaradó – de valaki rúgja már szét helyettem is a seggét kicsit!

Legjobban azok a szituációk tetszettek, amikor újra indulás után 2-300m-re megállok, hogy meghallgassam jönnek-e. Motort leállít, Boci leállít, Laci bá leállít… Sehol semmi… várok, semmi… dudálok semmi. Felülök, visszamegyek – kiderült, hogy ők 100m megtétele után az első lehetséges letérésnél várakoznak, mert nem tudják, hogy ott merre kell tovább menni. DDDEEEE könyörgöm 100m-t sem tudták tartani a tempót????? És ha tudnátok, hogy hány ilyen volt… Persze elfogadom: a nap végére már kicsit elfáradt a banda. (De könyörgöm miben??? Az állandó várakozásban???) Életembe nem fordítottam meg annyiszor a kis Dr-t mint itt az első napon. De végül is nem öltem meg senkit és a többiek is mindig csak a másikba találták meg a ludast, azt hiszem, hogy hosszabb távon – ilyen lassú tempó esetén – visszavezetem azt a szabályt, hogy aki lemarad, azt egyszerűen ott hagyjuk – oszt kész. Mondtam már, hogy jövőre ezért a vezetési stílusért még pénzt is fogok kérni?? Ugye, hogy másra sem vágysz csak egy ilyen túrán való részvételre…

Na, de térjünk vissza a nap eseményeire. Szóval felértünk a várhoz és ott máris kezdetét vette az első kb. 20 perces várakozás (lehet, hogy ebből nekem már messzemenő következtetést kellett volna levonnom??) Na, de uccu tovább!

Kb. 1-2 km-t maradtunk csak a kék körön, amikor is konstatáltunk, hogy túl nagy a por és szépen balra letérve - Aranyág irányába - bevettettük magunkat a rengetegbe. Sajnos ezt már számtalanszor beszoptuk, ugyanis ha így teszünk, akkor bizony szinte biztos, hogy kénytelenek vagyunk kimenni az aranyági legelőkre, ahol az ezer ágra sütő nap sugaraitól megrettenve újra az erdő irányába állítjuk a motorokat. Na, de az erdőt övező sűrű cserjésen való áthaladás azzal a veszéllyel fenyeget, hogy azt a kevéske kis ép bőrt, amit a Nap még nem égetett szarra, na azokat a tövisek nyúzzák le rólunk… Hagytam Bocit, hogy kiélje eme perverz tevékenységben a vezetői hajlamait. Majd amikor már alig volt a két karomon összesen 10 négyzetcentiméter épp felület, akkor az élre törtem és egy hangulatosabb utacskán az erdő mélysége felé próbáltam vezetni a bandát.

Így jutottunk el a Klaszoja üdülőtelepre vivő nagyon hangulatos kis patakmederig, amit a hétvégenként a környéket ellepő endurósok már oly annyira kijártak, hogy ez lett a Zarand enduros főútja. Persze mindettől függetlenül nagyon kellemes és izgalmas csapatás következett. A telepre kiérve Tekila jelezte, hogy még mindig tele van erővel, így nagyon szívesen kiszerelné valakinek a hátsó kerekét vagy találjunk neki valami más, értelmes elfoglaltságot... Mivel semmi okosság nem jutott eszünkbe, így végül nekiállt a saját deffektjét megszerelni. Közben Laci bával felelevenítettük a régi idők emlékeit, azt - amikor még nekem is pamperám volt. Mutattam, hogy minden redesebb túrán melyik csavarom engedte el rendszeresen a hátsó segédvázat, kipufogót... Így természetesen Laci bának is azonnal akadt szerelni valója, mert persze, hogy az ő öszvére is elnyírta azt a kérdéses csavart.... Szóval pihengettünk, beszélgettünk és hagytuk szerelni azokat, akik arra vágytak.

Indulás után nem sokkal a piros turista úton téptem épp ezerrel amikor ma már másodszorra érzékeltem úgy, hogy nem jön mögöttem senki. Amúgy ez nem olyan magától értetődő dolog, mert a kis Dr-en büszkén feszítő yoshimura kipufogó olyan ércessé teszi a gépem hangját, hogy hiába van kissé maszekilag visszább fojtva, még így is gyakran azt hiszi az ember, hogy egy egész csapat üldözi – miközben csak a visszhanggal versenyzik. Megállok – még nem szoktam hozzá, hiszen ma még ez csak a második lenne… - semmi. Várok. Boci nem szokott leveszni vagy lemaradni. Biztos műszaki probléma. Szép lassan elindulok visszafelé – csak óvatosan, hogy nehogy valami „állat” eltiporjon… Pár száz méterre ott áll a banda egy kupacba. Kiderült, hogy a nagy porban Boci későn vette észre, hogy az egyik fa félig letört ága épp nyakmagasságban várja legújabb áldozatát. Elég rondán végig karistolta a nyakát és bizony csak pár centivel kerülte el a gigáját. Nem kerítettünk túl nagy feneket az eseménynek – csak tessék-lássék módon gratuláltunk az újjá születő embernek. Ez volt az a pont, ahol Boci eldöntötte: vagy a legelején megy, vagy konkrétan mellettem. Egy métert nem hajlandó hátrébb húzódni. Meg hánytuk vetettük és úgy döntöttünk, hogy ideje lenne egy kicsit a lovak közé csapni: irány a tavalyról már jól ismert murvás út, ahol sokkal kisebb kockázattal lehet gyorsabban haladni.

Jót verettünk, csak úgy porzott az út… Na, de minden jónak vége szakad egyszer. Kénytelenek voltunk kicsit irányba állítani a szekerünk rúdját. Egyre sűrűbb erdei utakon igyekeztünk Gurahont irányába. És kb. most kezdődött számomra a lemorzsolódós, elveszős rémálom… eleinte csak mosolyogtam a dolgon, aztán már püfögtem is leginkább magamban. Viszont az idővel még nagyon jól álltunk, így még durvább pályarészeket is bevállaltunk. A fáradékonyabbaknak kb. mostanra fogyhatott el az erőtartalékai. Pedig a java még csak most jött: Bocival egy elképesztően meredek völgy alját vettük célba. Vakon bízva abba, hogy az aljába lesz út – hiszen megfordulni már mi is csak minimális eséllyel tudtunk volna. Persze ismét sokan arra játszottak, hogy majd visszajövünk – köszönjük fiúk a bizalmat, de ott motorral nem igen lehetett volna visszamenni… Szóval kb. 20 perces ereszkedés után értünk egy olyan peremre, ahol meg tudtunk állni, kicsit megpihenni és szétnézni. Mondanom sem kell, hogy Lacibán kívül már megint nem volt sehol senki… Hosszas kiabálás után sikerült meggyőzni a fent kivárókat, hogy ők is motorozni jöttek, úgy hogy kezdjék el szépen levonszolni a feneküket, amíg szépen mondjuk… ;) Amíg a többiekre várunk elindultam gyalog megnézni, hogy vajon mi lehet a völgy legaljába – kb. félúton járhattunk ekkor. Még gyalog is emberes teljesítmény volt leereszkedni, de sajnos nem érte meg: a völgybe csak egy kb. 6-7m függőleges sziklafalon való leereszkedés után lehetett leérni. Hosszan követtem párhuzamosan a szakadékot, de sehol nem akart irányunkba megenyhülni. Visszabandukoltam és közöltem Bocival a jó hírt: Balra vagy egyenest biztos, hogy nem fogunk tudni lemenni… Csak az az egy esélyünk maradt, hogy azon a párkányon amin épp tartózkodtunk megpróbálunk minél jobban elmenni jobbra és majd a későbbi viszonyok függvényébe vagy lefelé vagy felfelé megpróbálunk kitörni.

Ebbe maradtunk. Persze előbb még valahogy le kellett varázsolni a motorokat a peremre, ami önmagába is elég nagy kihívás elé állított minket, mert ott ahol én álltam ott kb. másfél méter magasságból kellett volna közel függőlegesen lezúgnom a maximum 2 m széles peremre, amin aztán le is kellett volna fékezni a gépet… Nem szeretem az ilyen kihívásokat, így inkább leszálltam a gépről és óvatosan kézzel engedtem a perem fölé a DR-t, majd az utolsó pillanatban elfektettem azt és megpróbáltam minél kisebb sérüléssel, az oldalán lecsúsztatni a peremre. Nem volt egyszerű dolog, de azért már számtalanszor kellett hasonló szituációt megoldanom. Lent voltunk.

Boci ennél jobban tiszteli a motorját – megkért, hogy keressek neki valami olyan lejárót, ahol nem feltétlen kell leszállni a gépről. Pár méterrel jobbra meg is találtam a számára ideálist. S mivel ő még alapvetően felettem járt a leereszkedésben így ideje és lehetősége is volt arra, hogy irányba fordítsa a kis dokit, majd a viszonylag meredek, jól benőtt meredélyen leguruljon és a rövid kifutón még szépen állóra is fékezze a Dr-t… Mindig az elsőké a legnehezebb: Laci bá már alig lassított, úgy vette ezt az akadályt. Közben szépen lassan befutottak a többiek is.

Persze a peremen pár méterre egy keresztbe dőlt fa állta az utunkat. Bocival gondolkodás nélkül térünk le a peremről, aluról megkerülve, a fa után neki fordulva az igen meredek partoldalnak akartunk visszatérni a peremre. Laci bá és Tekila utánunk… Nem voltam szemtanúja az eseménynek, mert épp a saját bajommal voltam elfoglalva, de azt mesélik, hogy a meredélyen való visszaúton Boci valahol eldobta a Dr-t. Ezen fellelkesülve Laci bá már reptette is utána a kis pamperát. Boci csak arra kérte az Isteneket, hogy ne Rá essen a szálló Gasgas. Megúszta…

Közben megtaláltam a peremre visszavivő, legkönnyebb utat. Csak egy Z átfordítás kellett hozzá és már meg is volt. Tekila macska ügyességgel jött utánam a DRz-vel. Mint később kiderült nem véletlen volt ilyen ügyes ő… ugyanis már ez előző lemaradásnak is az volt az oka, hogy a drz-nek elment a töltése és az időközben lemerülő akkumulátor már nem volt képes átforgatni az önindítót. Így bizony, ez a nem betolási könnyedségéről híres motor, lefulladás esetén azzal fenyegette a rájdert, hogy toljál öcsém toljál…  Szóval Tekila mindent elkövetett annak érdekébe, hogy ne kelljen leállítani a mocit. Ezt sajnos tetézte még az, hogy a hűtőventillátor is aksiról szeretett volna menni… S mivel megütötte a vízpumpánál lévő gumicsővet, ami elreped – így bizony a felforró hűtővíz pótlása is hiába történt meg időben – valami gigszer miatt elég hamar újra forralta a vizet – tehát sokáig járatni sem járathatta a gépezetet… Milyen csapás jöhet még??

Hát nem jött más… maximum annyi, hogy amikor gyalog visszamentem segíteni a többiekhez, akkor szembesültem azzal, hogy a peremen keresztben dőlt fa simán átjárható motorra. Tök feleslegesen szenvedtettük a gépeket a kikerülésével. Szépen jöttek is a többiek. A perem végén simán le tudtunk ereszkedni a völgy aljába, ahol is egy nagyon kellemes utacska kínálta fel fűvel borított testét egy kis gyalázkodásra. Ezen haladtunk egy kicsit. Közben megcsodálhattuk azt a sziklafalat, amelyen le kellett volna ereszkednünk, ha ragaszkodunk az eredeti irányunkhoz. Jó, hogy el sem kezdtük.

Max. 500m után balra tértünk le a hajtűkanyar formájába visszaforduló útról. Persze ez a balra le konkrétabban azt jelentette, hogy balra kurva meredeken fel… Amikor már láttam esélyt az újra elindulásnak, megálltam. Boci, Laci bá… Visszamentem – tisztán látszódtak a nyomaink… és persze a többieké is, hogy a hajtűkanyaron tovább robogtak. Szerencsére viszonylag hamar észrevették, hogy elatyátlanodtak, így elég hamar találkoztam velük szemből.

Újra az élre állva – pár méter után sajnos egy fakitermelés teljesen elnyelte az utunkat – mivel az irány adott volt, hogy a kivágott fákon, tuskókon át követtük a már csak nagyon halványan látható nyomokat.  Kb. 500 m után újra sehol senki… újra vissza…. újra végig az úton (ami tény, hogy alig látszott, de mi is láttuk…) és bizony a magas aljnövényzetben megbújó, kivágott gallyak, tuskók, törzsek elégé leamortizálta a csapat morálját. Estek keltek. De jöttek… Reméltem – bár számomra a yoshimura kellemes búgása mindig kellő csapattagról biztosított.

Egy lankásabb, gyepesebb részen kicsit slégan vágtunk neki az előttünk húzódó bokros domboldalnak – persze, hogy ismét szétszakadt a csapat. Valahol itt döntöttem el, hogy ha a hátul jövők nem bírják a port az okés… de itt por sincs csak nedves fű… Ha nem látják az utat az okés…. de itt ezer éve nem ment senki a térdig érő fűbe – tehát olyan csapást vágtunk nekik, amit csak a vak nem lát… Szóval ha ezek után még valamelyik azt meri mondani, hogy nem műszaki probléma miatt maradtak le, akkor én simán eladatom vele a motorját és felkérem, hogy ezentúl járjon autóval – az való neki. S miközben szebbnél szebb kínzási módszereket dolgoztam ki magamba, Roginak megesett a szíve és lement a csapat hátramaradó részéért. Lement – felvezette őket. De mivel aztán gondolkodás nélkül tovább is ment az alattunk, előttünk kígyózó úton, így már soha nem fog kiderülni, ha mi okozta a lemaradást. Mindenesetre Rogi után vettettük magunkat, majd kb. 50 m után hosszas dudálgatással próbáltuk tudtára adni, hogy a haladási irányunk kb. 90 fokkal jobbra szólít minket. Bocival ismét próbáltunk az elsés és a haladás határán egyensúlyozgatni kb. 1-2 km-t, amikorra ismét felzárkózott mindenki.

De most már nincs megállás: Gurahont csak 6 km… ebből az utolsó 3-at aszfalton nyomtuk le. Tankoltunk, sátrat állítottunk, tábor tűzet csiholtunk és megpróbáltuk Tekilát lebeszélni arról, hogy holnap reggel feladja a túrát és műszaki problémákra hivatkozva hazainduljon. Ránk sötétedett… aludtunk…

Hogy mit hoz a holnap? Hogy ki hány litere benzint tankolt? Hogy végül is hány kilométert sikerült magunk alá gyűrnünk? Hogy Tekila jön vagy megy? Hogy teljesen széthullik-e a csapat? Hogy lesz-e lincselés?

Ha ezekre a kérdésekre választ szeretnél kapni, akkor fizess elől a beszámoló következő részére!

A napi összefogaló videó:

 


 

2. nap  

 

Reggel vidáman és kipihenten ébredtünk. Amint sikerült kiegyenesedni a gerincünket, máris hatalmas lendülettel vettettük bele magunkat az előttünk álló nap forgatagába. Ez kb. azt jelenti, hogy a 6 órás ébredést követő gyors sátorbontás, szemét összepakolás után már 7 óra környékén Gurahont utcait róva kerestünk valami élelmiszerboltnak látszó objektumot.

Na, de még indulás előtt Boci engedélyt kért, hogy hadd nézzen már rá a rakoncátlankodó DRZ400-ra, mert igazából nincs neki kedve a mai nap a motor betologatásához asszisztálnia. Tekila próbálta erről lebeszélni, ő már a hazafelé vezető út megtervezésével foglalatoskodott. Na, de Bocit sem olyan tesze-tosza fából faragták: pikk-pakk lekapta a drz oldalidomát és máris a kábelrengetegbe vetette magát. Azt kell, hogy mondjam, hogy csak pár másodperc telt el, amikor jelezte, hogy már meg is van a bibi. Az egyik összetolható főcsatlakozó érintkezésével volt a baj. Keményen meg volt égve a kérdéses toldás, így a nem megfelelő kontakt miatt nem tudott a töltés az aksiig eljutni. Egy kis indián tánc, ráolvasás, varázsige – aztán jöhetett a próba: betoltuk a rakoncátlankodó motort, majd amikor az elindult, akkor már a fényszórója szórási kedvéből is látszott, hogy helyreállt a világ rendje. Nagy volt az öröm, amikor leszállva és leállítva a motort, majd az önindítót megérintve kellemes duruzsolással kelt újra életre. Amúgy tényleg nagyon szép motorhangja volt ennek a drz-nek. Szóval Tekila nem úszta meg, kénytelen volt velünk folytatni a túrát… ;)

A boltnál bevásároltunk és már nyomultunk is a Nagy Bihar irányába vivő kellemes, murvás – bár a szembe forgalom miatt – néhol veszélyes úton. Lehet, hogy a közös éjszaka… lehet, hogy a kicsit későn megérő gondolatok, de úgy látszik, hogy mára mindenki felfogta, hogy ha egy útelágazáshoz ér az ember, ahol nem várja őt senki, akkor mindig az egyenesebb ágon menjen tovább. Szóval az a lényeg, hogy az elveszések, eltévedések úgy tűntek el a csapat életéből mintha előtte soha nem is képezték volna annak részét.

A kellemes murvás útról egy kellemes patakmederbe kanyarítottam fel az élen menő Bocit. Eddig jól haladtunk, épp itt az ideje, hogy végre motorozzunk is egyet! ;)

A tegnapi – minket szerencsére elkerülő – viharok miatt elég zavaros volt a patakmeder. Igaz ugyan, hogy a lezúdulni kívánó víz már tegnap lezúgott, de ennek nyomait ma is szépen lehetett látni a patakban kimosott nagyobb kövek tanúságaként. Boci okulva a tegnapi csapatteljesítményen az első kanyar után követő egyre meredekebb résznél átcsapott egy kicsit megfontoltabb, töprengősebb vezetésbe. Megállt és kérdőn nézett rám: Biztos vagy te ebben? Hát persze – adtam tudtára egy gázfröccsel, amivel máris az élre álltam. Persze nem jutottam túl messzire, mert amit Boci csak látott az kb. 50 m után már meg is akasztotta az első kerekemet. Bizony néhol olyannyira ki volt mosva a meder, hogy a 21”-os első kerék sem tudott felugrani a kővekre. Megtorpantunk.

Előre sétáltam, hogy megnézzem – vajon a következő kanyar milyen meglepetésekkel szolgáltat? A mederben sétálva – öreg, triálos módra – megpróbáltam már előre fejbe lejátszani, hogy merre is fogok feljutni. Szerencsére a második kanyar után pár tucat méterre adódott egy igen meredek letérő a mederből egy traktor nyom formájában. Sínen vagyunk.

Visszafelé már egy-két útbeeső kő arrébb görgetésével próbáltam komfortosabbá tenni a felvivő nyomot. Közben összefutottam Bocival, akinek jeleztem, hogy minden OK. Erre fogunk tovább menni. Ketten kezdtük el átalakítani a kritikusabb helyeken a medred úgy, hogy ott a végén még akár motorral is el lehessen menni. A nagyobb fellépőket úgy tettük barátságosabbá, hogy egy-két nagyobb követ eléjük pakolva próbáltuk a magasságukat csökkenteni. Közben megérkezett Laci bá is, aki nagyon lelkes volt – ő imádta a kihívásokat. Közben befutott Lipkala is, aki immár sokadszorra fejtette ki, hogy igaz ugyan, hogy az ő motorja tényleg magas ide és neki – de ez csak itt terepen jön elől, mert országúton tökéletes… (Remélem, hogy ő maga is látja ebben a mondatban azt a magas labdát, aminek a lecsapását nagyon nehéz kihagyni. De én inkább kihagyom és aszfalton ezen túl is inkább robogóval közlekedem!)

Szóval az igényeinkhez alakított mederben elsőnek én próbálkoztam be. Egészen jól haladtam addig, amíg az egyik oldalon lévő tuskó meg nem billentette a mocimat úgy, hogy majdnem a mederben kötöttem ki. Szerencsére még épp leért a lábam – ami nem a lábam hosszát, hanem a dr alacsonyságát dicséri… Utánam szépen sorban jöttek a többiek is. Persze előbb újra építettük az előző kerék által kirúgatott beépített könnyítéseket. Előbb Boci a dr-rel, majd Laci bá a pamperával utasította maga mögé az akadályt. A hátsó régióból elsőként Rogi vállalta be a medret. A kis dr250 csodásan dolgozott alatta is, nagyon ügyesen oldotta meg a feladatot. Őt követte Tibiérdről a dr350 nyergébe. Tibinak iszonyat hosszú lábai vannak, így neki nem okozott különösebb nehézséget az egyensúlyozgatás. Ezzel ő maga is tisztába volt, ezért extra nehezítésnek elől 15-ös lánckereket hagyott fel (ami még országútra is hosszú). Égette is a kuplungját rendesen. De aztán persze ő is felért. Tekila nem szívesen ment neki a legtöbb akadálynak, mert bizony a drz egy-egy vízforralással jelezte a nem tetszését… Nem szép az amikor egy motor mondja meg, hogy mit szeretne a rájder. Ettől függetlenül szépen és határozottan nyomta végig a medred. A legnagyobb gondja abból adódott, hogy nem vette a fáradságot az előbejárásra – így bizony egyszer-kétszer a sokkal nehezebb alternatívát választotta, persze fiatalos lendület és kiváló kondija mindenhol a segítségére volt. Lipkala nem vállalta a feljövetelt – örömmel adta át a wr nyergét az önként jelentkező Bocinak. Persze Boci is megszenvedett a WR feljuttatásával, aminek több oka is volt. Az első és legfontosabb, hogy nem ő hozta végig fel a motor, így bizony neki egy álló motorral kellett a meredélyen elindulnia és megszerezni a stabil haladáshoz szükséges kezdeti lendületet. Ebben a lendület megszerzésben hátráltatta, hogy neki is piszok magas a WR, csak nagyon nehezen tudta megoldani, hogy a hátsó kerék terhelést is kapjon és közben el se essen. Plusz szerintem alapban kicsit kemény volt a WR hátsó kereke. Na, de a lényeg: felértünk.

Itt a kitörésre szolgáló traktornyomot látva többen melegebb égtájra küldtek. De jeleztem feléjük, hogy csak olyan nem teljesítést tudok elfogadni, ami a tettek mezejéről és nem az elvi boncasztalról származik. Lipkala felkérte Bocit a további szállítmányozásra.

Felérve Boci már indult is gyalog vissza – én követtem felajzott kamerával, felvétel vadászat céljából – amikor is Lipkala tűzött el mellettünk ezerrel. Boci kénytelen volt gyalog visszasétálni a motorjáig, Attisnál meg remélem, hogy leesett, hogy előbb csinál, aztán szenved és csak a végén adja fel… ;) Fektibi barátom  (vajon mi lehet vele mostanában??) még az endurózásunk elején kijelentette, hogy "feladni csak azt lehet, amit már elkezdtél csinálni...." (remélem, hogy egy-két ember elrágódik ezen az egyszerű mondaton, mert ebben minden benne van!!)  Ha valamit úgy adsz fel, hogy el sem kezded az egy enduróshoz nem méltó  gyáva megfutamodás a dolgok elől.

Innentől egy nagyon kellemes, fakitermelők által mély nyomvájúval megáldott meredélyen lefelé-felfelé vezetett az utunk egészen a dévai főútig, amire egy kellemes kanyarvadászat után, aszfalton értünk el. Kerestünk egy élelmiszerboltot. Kicsit elbeszélgettünk a magyarul is jól beszélő tulajjal, majd irányba vettük a csábítóan fölénk tornyosodott Nagy Bihar csúcsot.

Idén azon a nyomon szándékoztunk feljutni, amelyen tavaly le… és amelyet egyszer Tibiérdről-lel már bepróbáltunk, akkor nem sikerült neki. Mindenesetre kellemes kihívásnak ígérkezett a feljutás.

A meredek kaptatóig egy nagyon kellemes erdei úton jutottunk el – a kaptató előtt csak egy picit torpantam meg, nem akartam, hogy valakiben is úgy csapódjon le, hogy van itt min hezitálni. Uccu neki a slégan kimart felfutónak. Az az igazság, hogy emlékeimben ennél sokkal veszélyesebben élt. Ugyanis idén valahogy nem tátongott a két keréknyom között egy piszok mélyen kivájt gödör, amit a lezúduló víz egyre csak mélyített, mélyített… Szóval nem. Idén nem volt ott ez a nagyon mély vájat. Így azt kénytelen vagyok elismerni, hogy meredeknek meredek volt, de alapvetőn ezenkívül más nagyobb kihívás nem volt benne. Eltekintve a nyomot elárasztó öklömnyi (néhol fejemnyi) szikláktól és fadaraboktól.

Előbb Boci, majd Laci bá gyűrte maga alá meredélyt. Majd kényelmes, kamerás állásomból végignézhettem, ahogy az előttünk álló szakaszt megelőző – sokkal meredekebb – rész szépen sorban meghőkölésre készteti a csapat többi tagját. Persze ebből a nagy rácsodálkozásból (jé, hogy ez milyen kurva meredek..?) motor lefulladás lett. Aztán egymáson segítve szépen lassan mindenki maga alá gyűrte az előttük tornyosuló a pszichológiai akadályt, így már semmi sem hátráltatta őket abban, hogy elfoglaljak mellettünk fent a szomszédos Bihar csúcsra csodálatos kilátást biztosító helyüket. Előbb Tibiérdről jött fel egyes alapjáraton, csattogó szelepekkel, de kellő nyomatékkal. Majd Rogi vágott neki a dr250-nel és érkezett is meg egy kisebb megtorpanás, hosszas újraindulást követően. Őt követte Tekila, aki Rogi előző nyomát követve szintén kénytelen volt megtorpanni (mielőtt leesett volna oldalra…), majd a Drz-t nem erőltette felesleges elindulásokkal. Előbb felsétált és lerakta a hátizsákját, majd simán feltolt a DRZ-t is… hihetetlen volt látni a dombnak felfutó, motort toló ember. Mi itt alig-alig tudtuk magunkat „üresen” is felvonszolni. Te mit eszel Tekila, hogy ilyen kondival bírsz?? És végül Lipkala is feljött – szólt is Bocinak, hogy ő meg hozza már fel az árván maradt WR-t. Persze mikorra gyalog felért már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy még mindig helyes döntésnek tartotta a motort lent felejtését… ;)

Innentől már csak kisebb, kellemesebb emelkedőket kellett magunk mögé utasítanunk és máris ott tornyosult előttünk a Bihar. És bizony ott kígyózott a hatalmas kövekkel kirakott kaptató is, amelynek a legyűrése évről-évre hatalmas kihívásként áll előttünk. Hát akár beszélgethettünk is volna hosszasan erről, de én inkább úgy döntöttem, hogy nekivágok. Ha már ily kellemes elhatározásra jutottam, akkor egyre inkább próbáltam foggal-körömmel ragaszkodni az elhatározásomhoz. Előbb a harmadikból dobtam vissza kettesben, majd amikor ott is elfogytak a lovak, akkor onnan egyesbe a váltót és közben nagyon-nagyon bíztam benne, hogy egyesben marad annyi erőtartalék, hogy a nagyobb kövek sem fognak tudni megakasztani. Mázlim volt.

Valahogy mindig akkor fogyott el az erő, amikor már túl voltam az aktuális legnehezebb akadályon – így végül megállás nélkül sikerült feljutni teljesen a csúcsra. Itt bevártam a kicsit rakoncátlankodó (le-ledadogó) dr-rel is megküzdő Bocit, majd az alternatív nyomokat kereső Laci bát, Tibit és nem utolsósorban Rogi-t. Rogi nagyon elégedett volt a feljövetellel – mi is vele! ;)

Közben megcsörgettük a lent hezitáló Tekilát és Lipkalát és abba maradtunk, hogy a mindig felforró drz és az őt magára nem hagyó wr inkább nem élne ezzel a kihívással. Megegyeztünk, hogy Mama Után találkozunk. A Biharon mindig szemerkélő eső miatt beöltözve, a csúcson elkészített képek után, a kényelmes – autók által is járható – másik úton legurultunk Garda de Sus irányába.

Mama után vettünk egy meglepően olcsó ebédet, közben kezdett tetézni a megfázásom – alig kaptam már levegőt és orrom is egyre gyakrabban vérzett. Szóval ilyen jó körülmények között – zuhogó esőben fogyasztottuk el az ebédet. Úgy döntöttük, hogy átgurulunk egy bolthoz, benzinkúthoz és itt csak delegálunk valakit a többeik bevárására. De alig, hogy felültünk a motorra már be is állított Tekila és Lipkal. Jobban szervezni sem lehetett volna.

Garda de Sus-nál letértünk az aszfaltról is irány Pádis. Kellemes erdei úton haladtunk, még a porral sem volt bajunk – épp a előbb verte el az eső. A fennsíkot ismét a gyepes domboldalakon keresztül közelítettük meg – ezek a domboldalak a látszattal ellentétben mindig tartogatnak meglepetéseket, így a kellő alázat és tisztelet megléte nélkül életveszélyes rajtuk közlekedni.

Pádisra egy kb. 300m-es csodálatos, új aszfalton gurultunk be – közben a rázendítő eső miatt meg sem álltunk az első fedett résszel bíró magazinig. Itt elüldögéltünk egy kicsit… ettünk… ittunk… Majd az eső múltával már gurultunk is tovább a Szamos bazár irányában. A változó időjárás miatt mindig kéznél lévő esőruhától nagyon hamar búcsút vettünk, mert az ezer ágra sütő nap melegétől kezdtünk megolvadni. Szerencsénk volt az időjárással, ha esett is utána pár perc alatt meg is száradtunk.

A bazár mellett mentünk tovább fel a Cselléjék által ajánlott Bihar gerincen vivő túra irányába. A gerincre egy elég meredek kaptató vitt fel, egy kis köves kanyarral megfűszerezve. Itt tavaly többen elvéreztek, idén észre sem vettük. A gerincen a Vigyázó irányába fordítottuk a szekér rúdját. Kellemes kilátás, csodálatos idő… kell ennél több?

A nagy Tolvajkőnél megálltunk nézelődtünk és közben úgy döntöttünk, hogy akár sátorozhatnánk is itt egyet. Így aztán lepakoltunk, sátrat vertünk, vacsiztunk…. Majd Boci ötletéttől vezérelve elalvás előtt még átmentünk egy papucsos túra keretében a szomszéd csúcson feszülő keresztig.

Ha érdekel, hogy vasárnap hányan voltak kénytelenek a hétfői munkanap miatt visszafordulni a kocsihoz… Ha érdekel, hogy sikerült-e megtalálnunk a Vigyázóra felvivő utat… és, hogy vajon voltunk-e a csúcs közelébe… Hogy sikerült-e kideríteni, hogy a Dragon víztározóból van-e út a Vigyázóra…. stb… stb…. akkor fizess elő a következő nap eseményeire is!

 


 

3. nap

 

 

 

A bőven 1500 m feletti éjszaka megtette hatását, mindenki dideregve ébredt. Fagyos volt a hangulat – na, de az forró kávé és tea meghozta a jó hangulatot. Elég volt rágondolni. ;) Szóval emberek: ha máskor motorral mentek a hegyekbe, akkor az éjszakát ne a csúcson töltsétek, vagy ha mégis ilyen balgák lesztek, akkor készüljetek fel arra, hogy le fog fagyni a tökötök… Mondom mindezt úgy, hogy nekem az égvilágon semmi bajom nem volt a hőmérséklettel – itthon is mindig lelopja az asszony a takarót rólam, szokva vagyok a nomádsághoz. Na, de ezt mesélték a többiek.

Didergős sátorbontás – a felkelő nap első sugarainál próbáltuk a hegyoldalban kicsit fotoszintetizálni. Ez kisebb-nagyobb sikerrel össze is jött. S közben felosztottuk a bandát. A munka oltárán feláldozták magukat: Tekila, Lipkala és Rogi (Rogin kicsit csodálkoztam, mert mintha indulásnál mást mondott volna.) És a hétfői napot is inkább endurózással töltendő Boci, Laic bá, Tibiérdről és Taki…

A hazafelé indulók úgy döntöttek, hogy visszatérnek a Pádisra, mind onnan Boga telepen át ki a dévai útra – onnan elvileg aszfalt, de a végére még terveztek valami csapatást a kocsi körül (bár csak nehezen hiszem el, hogy ezt meg is tették volna… ;)). A maradvánnyal meg úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk bejárni az augusztusra a bálnáknak szánt nyomvonalat. Amikor is csupa nagy motorral (>600 köbcenti) megpróbáljuk tisztán offroad bejárni majd a Világos-Gurahont-Nagy Bihar-Pádis-Vigyázó-Dragan víztározó-Gyalui havasok-Melegszamos. Amikor ez kipattant a fejemből, akkor csak halvány elképzelésem volt az egészről. Például a Vigyázón még soha nem voltam motorral. Így csak mások elbeszélései alapján tudhattam, hogy oda nem lehet felmenni a Dragon felől. Na, de mint már többször mondtam – hiszem, ha látom és úgyis az lesz amit én akarok… szóval most jó lenne a szöcskékkel feltérképezni a területet, hogy vajon tényleg olyan embertelen-e ez a terület.

7:00-ás indulást határoztunk meg. Tovább a Cselle féle tracken. Mondanom sem kell, hogy az első lehetséges helyen már el is vétettem az utat – ez annak volt köszönhető, hogy a gps-em valahogy nagyon nem akart magához tárni, majd kb. 10 perc múlva közölte velem, hogy nem találja a műholdakat…. Na, szépen vagyunk. Pont ez hiányzott még erre a napra. Még szerencse, hogy Tibi is hozta a sajátját. De aztán egy kikpacs-bekapcs csodát tett. Elég hamar megtaláltuk azt a völgyet, ahol a Cselléék elveszítették a jelzett piros (vagy kék?) turista utat… Ennek leginkább az volt az oka, hogy nem akarták elhinni, hogy az a szekérnyom amit eddig követtek előbb csak felszívódott, aztán meg fákkal is benőtt. Szóval mi szemrebbenés nélkül követtük a nagy felbontásra állított GPS adatokat és bizony a fák, bokrok között kacsázva nem egészen 50m megtétel után már ismét alattunk kacsázott tovább az ösvény. Persze a java még csak ezután jött. Ugyanis a tegnapi kiadós záporok következtében az árnyas erdei út völgyesebb részeit elöntötte a víz. Elég nagy kitérőkkel tudtuk csak követni a víz alatt lévő szekérnyomot. Boci elemében érezte magát – szépen kivezette a bandát a szopatós helyzetből.

Egy vaditatós vályúnál mi is megálltunk, megmosdottunk, felfrissültünk. Már csak pár kilométerrel voltunk a Vigyázó csúcstól, amikor egy gyepesebb részen átvágva óriási csattanással elkaptam baloldalt egy megbúvó szikla peremet. Pár méterig hallgattam az aluról jóvő kattogást, majd megállva konstatáltam, hogy bizony ezt az oldalsztenderem bánta. Még szerencse, hogy nem a lábamat kapta el, mert nem hogy elhajlított az oldalasztenderd, hanem bizony letépte a vázról annak az igen masszív tartó konzolját is! Alig fogta egy milliméter anyag – ezt már kézzel törtem le és a csomagok közé rögzítettem mielőtt végleg elhagynám. Sajnos a konzol magával vitte a váz egy részét is, így most egy elég tekintélyes luk tátongott azon.

Még gurultunk pár száz métert, majd kezdett egyre gyanúsabb lenni, hogy az általam vigyázónak megjelölt hely irányába nem meredélyek, hanem bizony völgyek vannak. Tibi segítségét kértem, aki megállapította, hogy bizony-bizony: a Vigyázó csúcs nem arra van, hanem épp amarra és kb. 500m-re. Opsz – ennyit az érintő képernyőről. Gondolom itthon csak ráböktem (úgy sem jutunk el odáig alapon). És tényleg: a másik irányba nézelődve egy igen tekintélyes hegyoldal terült el. Boci az első adandó alkalommal irányba is állított a DR-jét. Meredekebb részt keresve sem találhatott volna. Úgy dobáltam vissza a sebességeket felfelé menet, mint becsületes cigányember az állás ajánlatot tartalmazó cédulát. Hát az őszintét megmondva az egyest is alább dobtam volna, ha lett volna hova…

Küzdött rendesen a kis dr – már-már attól kellett tartani, hogy – rá nem jellemző módon – hátraveti magát, amikor végül győzött a fizika és a túl nagy gáz, túl kicsi sebesség kombójából adódóan elkezdett ledadogni, elerőtlenedni. De mielőtt még végleg megállt volna bevágtam egy gyors Z-t jobbra, majd amikor így – a felfelétől egy pillanatra megszabadulva – újra előjöttek a lovak, már jött is a Z szára: irány felfelé. Persze nem tartott soká a lendület, jöhetett a Z felső szára is…. újra kitudott pörögni a gép. És ezt csináltam pont addig, amíg fel nem értünk a csúcsra.

Magamban megállapítottam, hogy sikerült bemutatnom a Z-zés iskolapéldáját… Hiszen elég keskeny hely állt csak rendelkezésemre a kanyarok kivitelezésére és a slégítás is elég netszes volt egy ennyire füves, sziklás meredek partoldalon. Miközben a vállamat veregettem már ki is szúrtam egy magányos kidőlt fa törzset, amihez letámaszthatom az időközben elsztendertelenedett déeremet.

Mentem vissza kamerázni a többieket. Akárhogy is igyekeztem, Bocit nem sikerült lefilmeznem. Mire beizzott a technika már ő is ott feszített legfelül. Na, mindegy – van még két áldozatom. Tibi keményen megküzdött az elemekkel. De Z-zésben nem jeleskedett. Ezt majd egyszer végig kell vele beszélni… és gondolom a 15-ös lánckerék is sokat hátráltatott. Mindenesetre a sokadik motor felállítás után láttam hogy a kis hangya gyalog indul el felénk…

Laci bá és a pampera keményen küzdött. Egy-két gőzpamacs jelezte, hogy a kis 250-es vízhűtésűnek is kezd elege lenni a meredélyből, de végül minden akadályt sikeresen magunk alágyűrve, ott hasított el tőlünk 20-30 méterre, a távolba révedő tekintetét látva tudatosult bennünk, hogy bizony – észre sem vett minket.

Közben Tibi hallótávolságba ért, így lekiabáltam neki, hogy én úgy olvastam, hogy van itt valami traktor nyom is fő felé – keresse meg azt lent, mi megkeressük fent és ott találkozunk.

Mentünk Laci bó után, aki meg sem állt a Vigyázó valódi csúcsáig, ami tőlünk még jó pár száz méterrel fentebb volt. De itt már csak barátságos, kellemes kis emelkedők jöttek.

A tetőn feszülő építményen keresztül jelezte a turista utat a gps. Nem találtunk nyitott kaput. Előbb jobbról próbáltuk kikerülni, de a vadlovakkal megszórt köves, bokros hegyoldalban inkább nem mertünk kockáztatni. Akkor biztos balról kell. Mentünk balra – lómentesebb, de még szarabb…

Vissza jobbra. A lovak közben odébb álltak, így már csak a derékig érő bokrok között sunyin megbújó igen nagy sziklatömbökkel kellett megküzdenünk. Győztünk. Rajta voltunk a Vigyázóhoz felvivő „beton” úton… Erről az útról azt kell tudni, hogy olyan kosárlabdányi kövekből áll az egész.

A leírások alapján ez autóval is járható. Hát én láttam ott egy terepjárót most felszenvedni… nem nevezném ezt járhatóságnak. Inkább jönnék fel az előző meredélyen még vagy 10-szer mint egyszer is ezeken a köveken. Kőfolyó…

Na, mindegy leértünk. Itt már várt minket Tibi… helyett az sms-e, hogy egyedül nem mer nekivágni. Gondolom az út túlsó végét találta meg. Rácsörögtem és elmondtam neki, hogy mi a szitu. Jön.

Amíg rá vártunk, addig a gps-en sikerült betájolnom a víztározó felől jövő kis szaggatott ösvényt. Vissza kellett mennünk a kőfolyón egészen sokat – és felfelé már nem is volt annyira zavaró. Majd itt egy kék zászlós fémoszlopnál jobbra le. Lipkala azt monda, hogy valami ismerőse, aki nagyon motorzik, azt mondta, hogy ennek az útnak a legvége járhatatlan… Így kicsit félve vágtunk neki a legvégének – hiszen az számunkra a legeleje. ;)

Mázlink volt – nagyon kellemes erdei ösvénynek bizonyult. Élvezet volt rajta menni. Aztán egy kis ház terült el alattunk, itt bevártunk mindenkit, majd tovább és kb. 5 perc múlva újra vissza ide, amikor is a GPS-emre nézve láttam, hogy elvétettük az irányt. Mert bizony nekünk a házhoz le kellett ereszkednünk.

A ház utáni szakasz az ami a nagymotorosok számára talán nem lesz olyan túl egyszerű. Bár az is lehet, hogy csak mi nem találtuk meg a megfelelő csapást, de a lényeg az, hogy a házat elhagyva két olyan 5-6m-es lejárót is meg kellett játszanunk, amikre felfelé nem biztos, hogy a nagymotorral sikerült volna feljutnom… Na, de majd meglátjuk. ;)

Ezt a részt elhagyva ismét tökéletes kis ösvény vitt tovább. Kiérve egy szélesebb, autók által jobban bejárt útra visszafordultunk azon, hogy hátha felvisz az is a Vigyázóra… pár kilométer megtétele után, de a Vigyázótól még távol inkább feladtuk. A Dragan víztározó a szokásos pompájában fogadott minket.

Megcsodáltuk monumentális méreteti, amelyen úgy elcsodálkoztam, hogy az álló motorról leszállás közben sikerült eltaknyolnom – többen megtapsoltak. ;)

Mivel azt ígértem Bocinak, hogy ma még megfürdetem, és a Dragonon nem volt erre lehetőségünk, úgy döntöttünk, hogy átmegyünk a légvonalban csak 10 km-re lévő Leasi víztározóhoz, amiről rémlett, hogy két-három éve milyen jót lehetett ott strandolni. Át ávezető úton semmi érdekes nem történt – csak mentünk dombra fel, dombról le… Valahogy senki nem akart elveszni, meghalni, megállni. Szóval sima út volt.

Persze a Leasi-t is körbemotoroztuk, mire megállapítottuk, hogy itt sem lehet fürdeni. Na, de ennyire nem lehetek szenilis! Tisztán emlékszem a bikinis csajokra… ;) Az élre álltam a Biharfüredet vettem célba úgy, hogy közben teljesen körbemotorozzuk a víztározót is. Nagyon izgalmas részek jöttek. Találtunk egy quadok által jól kitaposott ösvényt, ahol egy iszonyat jót csapattunk, ennek a szakasznak a végére Bocinak annyira felizzott a hátsó fékje, hogy félő volt: ki fog gyulladni. Így inkább megvártuk, hogy magától adjon fel a füstöléssel. És nem sokkal ezek után egy birkacsordán átküzdve magunkat ott zuborgott előttem az a patak, amely akkor mélységével véglegesen elválasztott a strandolóktól. Szerencsére most nem volt benne olyan sok víz – alig ért az ülés aljáig… ;)

Átvágtunk rajta és kerestük a párévvel ez előttről rémlő tömeget, de sehol senki… viszont megtaláltuk a felduzzasztott, medencékké kialakított részeket. Gondolom nem kell sokat részleteznem: pár percen belül üvöltő bikaként 4 megtermett férfitesttől pezsgett az amúgy csendes víz. Jó volt, szép volt… csak hát mennünk kellene. Kb. egy bő félórát töltöttünk el itt.

A faluban megálltunk egy boltnál innivalót venni. Mivel nem volt sztenderem, így egy furmányos árokba leereszkedés és az árkon átívelő betonhoz való kitámasztást választottam. Persze mondanom sem kell, hogy az árokba levivő szakasz túl meredek volt, az árok alja meg túl keskeny, tehát a csúszó első keréknek eszébe sem volt felkapatni a másik oldalt – simán beleálltam az aljába. Kellő lendülettel és tehetetlenséggel bírva átléptem a kormány felett és megtettem még pár lépést. – Ne, hogy azt mond, hogy így akartad – mondta Boci… - esetleg a kalappal körbejárok a kint ülők és téged „csodálók” között… Mint kiderült magyarok voltak. Sarkadiak.

Amúgy drága leszálló volt ez, mert mint később kiderült itt esett ki az ővtáskámból az ütésálló olympus 6280-as fényképezőm oly szerencsétlenül érve földet, hogy jobb oldalt berepedt a kijelzője. L 80e ft…. L

Biharfüredre gond nélkül értünk át az ezeréves, mára csak nyomokban létező aszfalt utat követve. Itt a nagy székely kapunál irányba vettük a Pádist.

Alig, hogy elindultunk megelőztünk egy kb. 2000 éves traktort is, amelyen egy apuka utazott a kislányával és mögöttük egy üres kordét húztak. Meg is állapítottam, hogy lehet, hogy megérni elmondani az ott lakóknak, hogy mennyivel gyorsabb közlekedési eszköz az enduró… ;)

Ez a gondolat futott át akkor is az agyamon, amikor kb. félóra múlva büszkén pöffékelt el mellettünk az ezeréves technika (időközben egy vontatott tehénnel kiegészülve), miközben mi a pampera vízforralásának az okát próbáltuk kideríteni. Az én pamperám ezeréve a hűtőventillátort kapcsoló gombát nyomta ki annó… Itt is fel volt szabadulva a billincs, de gyanúsabb volt, hogy a hengerbevivő csonknál nem volt normálisan meghúzva a csatlakozó. Meghúztuk, elvileg minden jónak tűnt…

De bizony innentől kezdve, ha kicsit is terhelte Laci bá a motort, akkor az gyanús teljesítmény csökkenéssel, vízforralással, motorleállással adta tudtára a nem tetszését. Abba maradtunk, hogy megpróbálunk minél egyszerűbben lejutni a Pádisra, és ott újra tárgyaljuk a dolgokat.

Pikk-pakk lent voltunk. És lefelé nem is volt vele semmi gond.

Itt úgy döntöttünk, hogy érzékeny búcsút veszünk Laci bától, aki megpróbál aszfalton, talpon visszamenni a kocsihoz, ha valami gondja lesz jelzi és maximum holnap érte megyünk…

Most  már csak Boci, Tibi és én alkottuk a nagy csapatot.

Pádiról a már ismert úton próbáltuk eljutni Gurahontra, hogy ott megaludva hétfőre már csak a Zaránd maradjon.

Alig, hogy átvergőttük a Pádison, a sziklás, gyepes feljáron már el is kezdett zuhogni az eső. Gondolkodtam rajta, hogy vajon megéri-e beállni és megvárni valahol, hogy elálljon, de végül úgy döntöttem, hogy egy kis víz még senkinek sem ártott: zuhogó esébe értünk ki Gárda de Susra, ahol a már ismert boltnál megálltunk vásárolni. Kiöntöttem a csízmámból a vizet és mielőtt még boci és tibi nekiállhatott volna elfogyasztani a vacsoráját már úton is voltunk a Nagy Biharra.

A Bihar jött, a Bihar ment… csorogtunk ezerrel lefelé a meredélyen… Boci ismét felgyújtotta a hátsóféket… És máris a dévai úton foltunk. Jeleztem Bocinak, hogy közben kereshetnénk szállást, mert nem sok esélyt látok Gurahontra… Áh, dehogy – átérünk. Mondta és tépett tovább ezerrel elől.

Egy kicsit bekavartuk a következő kereszteződést, de ezzel nem sokat ártottunk magunknak, hiszen mi soha nem tévedünk el – maximum nem „azon” az úton megyünk… Ezt a stílust kezdte Tibi is megélni… J Amikor is egy kellemes tisztáson Boci úgy döntött, hogy „Ez jó lesz?” Hát persze, hogy jó lett!

Letáboroztunk. Tibivel szedtünk egy kis száraz fát és félóra múlva már egy hangulatos tábortűz köré ülve szárítgattuk csízmáinkat, nadrágunkat… Melegítettük a vacsoránkat. Kellemesen elfáradva hajtottuk állomra a fejünket.

 

Hogy milyen kalandokat tartogatott az utolsó nap? Hogy végülis hányunknak sikerült a teljes távot megtennünk? Hogy Laci bát végül is megették-e a medvék? Ha ezekre a kérdésekre is kíváncsi vagy, akkor fizess elől a folytatásra!


 

4. nap

 

 

 

Mivel most már elfogadható tengerszint feletti magasságban töltöttük az éjszakát, így bizony csak reggel 6 körül kezdtük mozgolódni a sátrainkba (bár ez csak részben igaz, mert Tibi egyáltalán nem hozott sátrat – ő egy speciális hálózsákba töltötte az éjszakákat.) Na, szóval reggel 6 körül pattantunk ki a kényelmes sátrainkból – ebben nagy segítségükre volt az is, hogy az alattunk megbúvó kis falu erdőt járó lakosai mostanra érték el a mi vonalunkat.

Előbb egy társzekeres emberke pózolt a fényképező gépeink kereszttűzében, majd a következő szekér gazdája már nem is ment tovább. Hanem a körülöttünk található, a hegyről korábban lerángatott fákat kezdte felaprítani és szekérre rakni. Szóval nem igazán akadt más választásunk – kénytelenek voltunk eljátszani, hogy fel vagyunk ébredve. Ezt sikerült annyira élethűre alakítanunk, hogy pikk-pakk ott álltunk felcuccolva, útra készen.

Na, de nem is mink lettünk volna, azok ha túl sokáig álltunk volna – izibe a lovak közé csaptunk és az első szekér nyomán kezdtük magunk alá gyúrni a hegyet. Mivel majdanán a bálnákkal is át kell kelnünk ezen a hegyen (ugye idefelé a szöcskékkel itt volt a patakmeder kaland) és a nekik tervezett 10 km-es lájtos kerülőt szívesen kihagynánk, így megpróbáltunk visszafelé egy kicsit kevésbé patakos utat találni. Ennek következtében előbb letértünk az útról, majd az életünkért küzdve megpróbáltunk rá visszatérni… ;)

Nem értitek mi? Hát ez úgy esett hogy az egyik kereszteződésen kicsit túlfutottunk, de mivel már tényleg kevesen voltunk – így úgy döntöttünk, hogy majd hülyék leszünk visszafordulni, úgyis a hegy lábához tartunk. Lemegyünk toronyiránt. El is indultunk lefelé, de az avar alatt egyre gyakrabban találtunk kigördülő kövekkel, kavicsokkal és bizony a szelíd lejtő egyre meredekebbé vált. Egy idő után már nem is mertem benne egyenesen haladni, inkább elkezdtem szépen jobbra (vissza) felé oldalazni, hátha így előbb kapom kereszbe az áhított utat. Persze az oldalazás sem mint olyan túl egyszerűen, de legalább haladtam. Boci hasonló taktikát folytatva óvatoskodott kicsit fentebb. Tibi meg úgy döntött, hogy ő tud jobbat: toronyiránt folytatta az ereszkedést. Kemény 20 perc múlva Bocival kint voltunk az úton – itt türelmesen megvártuk Tibort is, akiért azért egy pár imát is elmormoltunk. Aztán ő is befutott. Ennyit a reggeli tornáról.

Az elért út ismét egy patakmederbe torkollott, de ez már sokkal barátságosabb, kijártabb és ami lényeg: kevésbé meredek és alig 50 m hosszú volt csak. Magunk mögé utasítva máris a Gurahontra vivő murvás úton talált minket a kora nap. Beérve a nagytelepülésre, a tegnapelőttről megismert boltban jól bevásároltunk – aztán irány a Zaránd!

Mivel alapvetően nem akartunk túl sokat szívni ezért a tavalyelőttről már jól ismert Almásiból induló kellemes autós nyomot kutattuk fel és azt követtük. Ezen, egy árnyas ligetben megreggeliztünk, aztán goooo…. Egész jól haladtunk, mindaddig, amíg az alattunk kanyargó út egy gerincet követve drasztikusan el nem tért a haladási irányunktól. Ekkor megpróbáltunk az oldalában leereszkedni. Meddő kísérlet volt – szerencsére volt nálunk fűrész… így sikerült egy kisebb kifutó pályát építenünk, amin nekifutva újra a gerincen voltunk.

Nem tehettünk mást – több mint 3-4 km-t kénytelenek voltunk visszamenni és egy járható kitérőt keresni. Nagy nehezen találtunk is egyet, amelyen tovább haladva egy hihetetlen mennyiségű fát vonszoló erőgép mellett is elmentünk. Ennek a személyzete lelkesen integetett nekünk. Sajnos azt még nem tudtuk, hogy bíztatóan vagy megfontolásra intően… ;)

A jól kitaposott nyomvonal előbb csak egy régi szekérnyommá szelídült, majd simán átment vadcsapásba. Mivel az irány elfogadható volt – ezért úgy gondoltuk, hogy az ésszerűség határáig azért tovább ereszkedünk a völgy alja felé vivő nyomon, bízva abba, hogy ott egy jól kitaposott útra bukkanunk majd. Azért az már kezdett gyanús lenni, amikor a lefelé vivő úton is le-le kellett szállni a gépről, hogy haladni tudjunk. Rengeteg kidőlt fa és a kerék alól kiforduló kő darabog gátolták a haladásunkat. Aztán egyszer csak lent voltunk… ha nem is a völgy legalján, de már-már látható távolságban. És igen! A völgy alján tényleg ott volt a szép és sima patakmeder… L Természetesen hatalmas sziklákkal, vízesésekkel és bedőlt fákkal tarkítva. Felnézve elég nagy kihívásnak tűnt a visszaút, ezért előbb megpróbáltunk a patakkal párhuzamosan haladni. Ez körülbelül félórás kemény küzdelem és kb. 400 m távolság megtétel után adtuk fel, amikor is szembesültünk azzal, hogy a kidőlt fák mennyisége olyan nagy, hogy azok eltakarítása, kikerülése meghaladja a rendelkezésünkre álló erőforrásokat. Szégyen a futás, de ha nincs más alternatíva: kénytelenek voltunk visszafordulni. Ebben Bocival már van gyakorlatunk, hiszen már lefelé jövet feltérképeztük a lehetőségeket. De mivel Boci az egyre melegedő idő miatt nem volt hajlandó gyalogolni, ezért megpróbáltuk Tibort rábeszélni, hogy menjen ő előre, így látni fogjuk, hogy hol kell nekünk megállni segíteni és nem kell ezen a meredélyeken gyalogolgatni. Tervünk az első komolyabb akadályig működött is. Ide végül felvontuk, toltuk a dr350-et majd megadtuk neki a következő lehetséges pihenő helyét: ott! Tibor dicséretére legyen mondva – elindult, ment és dolgozott azért, hogy el is érje a célját. Az már más kérdés volt, hogy kívülről nézve inkább csak szenvedésnek nevezném. Mert bizony nem igen láttuk benne a tervszerűséget – inkább csak olyan menjünk, majd csak lesz valami stílusnak tűnt.

Mindenesetre Bocival szépen átlendültünk a következő pihenőnek kinézett patkára és onnan szurkoltunk Tibornak. Aki szerencsére csak lefullasztotta a dr-t, így már hallhatta is az okosabbnál okosabb tanácsainkat, aminek a lényegét úgy foglalnám össze, hogy: „na szenvedj ott semmi értelme – gurulj le az aljára és gyere újra, de ne oda – hanem IDE!” Tibor meghallotta és megcsinálta… Mondom én, hogy az endurózás nagy része fejben dől el. Már mentünk is a következő patkáig – itt egy kicsit megtorpantam, mert a tervezett nyomon egy az előbbi szögből nem látható módon egy elég magasan keresztben kidőlt fa azzal fenyegetőzött, hogy a lehető legrosszabb helyen fogja ellopni az addig összegyűjtött lendületemet. Amire pedig nagy szükség lenne a mögötte lévő meredélyre való feljutáshoz… „Menjél már – jó az az irány!” – bíztat Boci… aki nem látja fát… De igazából igaza van – nézelődhetek még itt egy félórát, megvárhatom, hogy kinőjön a motorom sztendere is, hogy oda tudjak menni arrébb tenni az akadályt vagy csinálhatjuk azt is, hogy megpróbálunk el tekinteni tőle… Szerintetek?

Nagy gáz és gó! Szerencsére úgy sikerült eltalálni a fát, hogy az nem befolyásolta különösebben a haladási irányomat – a meredély álnok volt, apró köves és kavicsos… persze, hogy a tetején még kanyarodni is kellett... De a kanyarból kijövet már látszott, hogy már csak egy 10-20 m-es viszonylag meredek felfutó van és után kisimul a hegy gerince – meg lehet állni.

Boci probléma mentesen abszolválta a feladatot. Tibor elveszett.

Lesétáltam hozzá lélekbeöntési szándékkal. Szegény – még az előző peremre való feljutás előtt kb. 1 m-re felakadt két fa között. Akár hogy szenvedett a dr-je mindig csak lefelé kezdett el csúszni. „Állj már le!!” – ordítottam neki... Majd közös erővel visszaraktuk a már-már menthetetlen helyen lévő motort az „útra”. Tibornak hosszan magyarázom, hogy a következő patkánál nem megijedni a keresztbe lévő fától, a jobb szélén simán át lehet menni, gázt neki, mert a felfutóhoz kell a lendület!! Nagyon fáradt, de a lényeget felfogta: mennie kell…

Természetesen felakad a keresztbe fán és eldől. Mire odaérek már áll a motor. Segítek neki elindulni meredélyen, nagyot lökök a motoron és végre nem szarozik, odatép a gáznak és meg sem áll a kis dr-ekig… Mire felérek kezdem kiköpni a tüdőmet.

A traktorosok még mindig vidáman integetnek… és mi sem vagyunk szomorúak. Dél körül jár az idő. Megpróbálom a Fekete tengeres túrán szerzett navigálási tapasztalataimat kamatoztatni: elegünk volt az erdőzésből, haladni szeretnénk. Hogy miből áll a hatékony navigálás? Hát az a lényege, hogy a térképen ne a távoli célt nézd, hanem a hozzád legközelebb lévő települést keresd – majd hidd el, hogy abból a településből lesz szekérnyom a következőhöz és onnan a következőhöz stb… stb… így igaz ugyan, hogy nem egyenesen és nem a legrövidebb, de hosszútávon időben tényleg a leggyorsabb úton fogsz haladni.

A módszer itt is bejött. Faltuk a kilométereket –szinte észre sem vettük és máris újra Kaszolya környékén voltunk. Kaszolyánál Boci tört az élre és a kék körre állt rá – ehhez egy hihetetlen meredek kaptatón tértünk le a kocsiútról a turista út irányába. Ami számomra teljesen meglepő volt: Tibi gondolkodás nélkül és tök rutinosan gyűrte maga alá a meredélyt. Csak jelezem: a túra első napján rá sem lehetett volna erre beszélni… ;)

Na, nem húzom a szót – kora délután már az autónál voltunk. Senki nem lopta, senki nem törte fel… Pakoltunk és pucoltunk…

Összefoglaló

 

 

 

A kezdeti nehézségek ellenére - amik, így a beszámoló alapján bosszantónak tűnhettek, de ott átélve azért annyira nem volt kellemetlen - hiszen lényegében folyamatosan peregtek az események. Szóval kicsit döcögős indulástól eltekintve egy nagyon jó guruláson vagyunk túl. Már a túra előtt elhatároztam, hogy az idei nagy közös gurulások lesznek az utolsó ingyenesen szervezett gurulásaink. Ennek több oka is van - de higyjétek el, hogy a legnagyobb: kell a pénz! Így írhatok én ide mindenféle szebbnél szebb filozófiát, de a lényegen nem fog változtatni: ha jövőre el szeretnél jönni ezekre a túrákra, akkor a szándékod komolyságát bizony 10 db kemény ezressel kell megerősítened.

Egy kis statisztika:

1. nap (Péntek)
Táv: Sirai - Gurahont végig offroad - sok toronyiránttal.
Teljesített táv: 105 km
Átlagsebesség: 10 km/h

2. nap (Szombat)
Táv: Gurahont - Nagy Bihar - Pádis fensík - Tovajkő
Teljesített táv: 116 km
Átlagsebesség: 9 km/h

3. nap (vasárnap): - itt a csapat egyrésze kénytelen volt visszafordulni, mert hétfő munkanap...
Táv: Tolvajkő - Vigyázó csúcs - Dragan viztározó - Lesi tó - Boharfüred - Pádis fensík - majdnem Gurahont
Teljesített táv: 240 km
Átlagsebesség: 21 km/h

4. nap (hétfő):
Terv: Gurahont - Kaszoja - Siria (vissza kocsihoz...)
Teljesített táv: 140 km
Átlagsebesség: 14 km/h

Teljes táv: 600 km - ebből aszfalt 10 km.


Ez történt Tibi szerint:

0. nap

Szerencsére Lipkala felvett potyautasnak az autójába, így nagyon kényelmesen és gyorsan jutottunk el Szeged környékére, csak az utolsó 60 kilométert kellett aszfalton koptatnom a bütykös gumit. Sötétedésre értem Takihoz, ahol rendszám védelmi okokból még levettem a segédvázat a DR-ről, kicsit beszélgettünk, aztán korán aludni mentem.

1. nap

Világosig viszonylag eseménytelenül telt az út. Jót beszélgettünk a Fronterában, út közben megreggeliztünk, mire rendesen felébredtem már útra készen állt a hét motor a benzinkúton :o)
A várhoz vezető kaptatón az egyik kereszteződésnél eldőltem, aztán nyoma is veszett a csapat elejének. Tekilával ketten maradtunk, de nem estünk kétségbe hiszen meg volt beszélve hogy felmegyünk a várba, úgyhogy mi fel is mentünk a várba, de ott nem találtunk senkit. Végül Tekila meglátta a többieket, és mentünk is tovább.
Az első nap amúgy tényleg rengeteget vártunk egymásra, és úgy figyeltem meg hogy a kevés kivételtől eltekintve szinte mindig Laci bácsi mögött szakadt meg a sor. A végén se egymás seggében motoroztunk a porfelhőben, de valahogy mégis mindig összegyűltünk mind a négyen még akkor is ha közben volt pár kereszteződés. Ehhez csak az kellett, hogy megvártuk a következőt az elágazásoknál.
Kellemes motorozás után Tekila a lehető legjobbkor és legjobb helyen, egy nagyon jó hideg vizű kútnál kapott defektet, ahol fel tudtuk frissíteni magunkat és feltölteni a gyorsan apadó vizes palackjainkat. A Pamperát kicsit csavarozni kellett, páran láncot olajoztunk, kajáltunk, tehát azért nem telt haszontalanul az idő.
Jó nagy porban folytattuk az utat, Boci nem is vett észre egy ágat ami jól nyakon szúrta. Ezelőtt se nagyon mentem úgy bele a porba hogy ne lássak semmit, de ez még inkább óvatosságra intett. Nagyon szép helyeken motoroztunk, aztán egyszer csak elindult az eleje lefelé, nagyon lefelé. Az tisztán látszott, hogy ha lejjebb ereszkedünk akkor nem tudunk visszajönni, úgyhogy inkább megálltunk hogy megbeszéljük mi legyen. Menjünk le mi is, vállalva a kockázatot hogy minden motort egyesével kell majd visszacincálni a meredek hegyoldalon, vagy inkább beszéljünk meg egy találkozó pontot és kerülővel, de legalább úton menjünk odáig. Végül az győzött meg, hogy lentről kiabáltak hogy megvan az út, menjünk le nyugodtan. Óvatosan leereszkedve és egy perem tetején pihegve láttam amint Boci épp hanyattvágta a DR-t. Ez nem azt támasztotta alá, hogy jó ötlet volt nekünk is erre menni, de Taki mutatott egy könnyebb ösvényt ami azért az én mércémmel is teljesíthető volt. Persze nem motoron, hanem mellette sétálva és birkózva. Ezt a fajta küzdelmet nagyon utálom, főleg ha még motorozni is lehetne helyette.
Egy szerencsétlen esésnél Tekila DRZ-jének rögtön a csonk mellett kiszakadt az egyik vízcsöve. Teljesen meg voltam lepődve, hogy ilyesmiből van nála tartalék, de még azt se kellett elővenni, elég volt levágni a sérült részt, még így is elég hosszú volt az eredeti cső.
A nap végére rendesen kitikkadtam, teljesen dekoncentrált lettem. Képes voltam semmiségeknek tűnő akadályokon is elesni, a végén már csak arra figyeltem hogy minél kevesebbszer kelljen felállítani a DR-t és lehetőleg én se törjem össze magam.
Az esti táborhely nagyon hangulatos volt, Laci bácsi tartalék benzinjének segítségével viszonylag könnyedén ment a tábortűz begyújtása is :o) Elég sok szúnyog volt, ami elgondolkodtatott hogy esetleg mégse a bivakzsákot kellett volna hozni, hanem inkább egy akármilyen ócska kis sátrat ami ha nem is vízálló, de legalább a vérszívóktól megvédene. Vittem ugyan egy kalapra való szúnyoghálót, de sehogy se tudtam úgy az arcomhoz tenni hogy védjen is valamit.


2. nap

Ébredés után éreztem hogy fel van püffedve az ajkam és amúgy is rengeteg csípés viszket az arcomon. A homlokomon középen is volt egy nagy dudor, ez nem tudom milyen csípés nyoma volt, de a sisakot fel tudtam venni úgyhogy végül semmiben sem akadályoztak meg a vérszívók :o)
Boci megcsinálta Tekila DR-Z-jén a töltés kontakt hibáját, és már mehettünk is. Az elején volt egy kis aszfalt, aztán jó széles murvás út, aztán Takiék egyszer csak rákanyarodtak egy köves patakra, ami az igen meredek hegyek között folyt le. Tanakodtunk hogy mi legyen, mégse kéne kilukasztani az oldaldekliket a köveken, inkább várjuk meg amíg visszajönnek az elejéről, vagy szólnak hogy "megvan az út". Minden esetre az, hogy köveket görgettek a mederben és ők is csak araszoltak fölfelé nem sok jót ígért. Végül egyesével csak nekiindultunk, és mint utóbb kiderült ez a patakmeder valamikor tényleg útként volt használva, mert feljebb a mederből kikanyarodott egy kellemesen meredek dózerút. Összességében nagyon szép és élvezetes része volt a túrának ez a patakjárás, csak az előző nap után megingott a bizalom abban, hogy ahová Takiék mennek az járható is és nem csak motor mellett szenvedős cipekedés lesz belőle.
Ezután nem sokkal egy váltásnál éreztem, hogy beesik a kuplungkarom. Kiderült, hogy elhagytam a kuplungkar tengelyéül szolgáló hatos csavart. Kicsit szégyelltem magam, hogy ilyen hiba történt a motorommal, de a mai napig se értem hogy hogyan tudott az onnan kitekeredni, mert ráadásul még le is volt kontrázva.
A következő célpont a Bihar csúcs volt. Ahogy Taki írta is egyszer már jártunk arra. Úgy emlékszem akkor Heidenau K60 vagy Mitas E09 volt a motoromon és nem tudtam feljutni vele. Most a Mitas EF-07 - 08-cal jobbak voltak az esélyeim. Egyszer torpantam csak meg, visszamentem odáig ahonnan múltkor is sokszor nekifutottam a dombnak, de most már a második nekifutásra sikerült feljutni. Igaz a hosszú áttétel miatt nagyon erőlködött a DR, de azért csak felküzdötte magát az emelkedő tetejére. A kuplungom is kapott rendesen, szerintem a négy nap alatt kopott annyit mint amúgy egy év alatt, de azt hiszem nem túlzok ha azt mondom hogy az endúrós tudásom is többet fejlődött ezen a hétvégén mint otthon egy évnyi motorozással.
A dombtetőn megebédeltünk és közben drukkoltunk a többieknek ahogy igyekeztek fel az emelkedőn.
Az energiára szükségem is volt, a Nagy Biharra vezető út a nagy kövekkel eléggé kifárasztott engem is és a DR kuplungját is. Szerencsére a toronyiránt menő útnak a legmeredekebb részen van egy kerülője, azon nagy nehezen fel tudtam küzdeni magam a csúcsra. Ott aztán fotózkodtunk egyet - igaz kicsit kiábrándító volt a csúcson parkoló rádióantennával kitelepült furgon, de az nem ott jött fel ahol mi, hanem azon a laza úton ahol utána legurultunk. Lefelé jól eláztunk, de a Mama utánál 10 lejért ettünk vándor menüt, amibe egy meleg leves, egy hamburger és egy marék sült krumpli tartozik. Ez kellemes meglepetés volt a múltkori ebéd árához képest, igaz akkor a pincér kicsit "elszámolta magát" a mi kárunkra, de a nyolc lejes kávéjukhoz képest is elég baráti a tíz lejes ebéd.
Innen a Pádis fennsíkot vettük célba. Pár hete jártam ugyanezen az úton, akkor elég nagy kínlódás volt egy-egy rész a nagyon csúszós agyagos sár és a szintén nagyon csúszós fű miatt, de most szerintem ideálisak voltak a körülmények, jól haladtunk. Egy jó kis zápor elkapott minket, úgyhogy a Pádis fennsíkon behúzódtunk egy bolt - büfé - kocsma fedett teraszára kivárni a jó időt, megvásárolni az esti söröket és enni egyet. Egyszer jópár éve már időztem itt egy gyalogtúra alkalmával, szintén az eső elől behúzódva. Akkor úgy emlékszem a Tolvaj kőtől jöttünk. Most nagyjából ugyanezt az utat tettük meg motorral a másik irányba. A Tolvaj kőnél nagy tanácskozás kezdődött, hogy másnap ki mikor és merre akar hazamenni, merre kéne még ma menni, aztán ennek az lett a vége hogy lendületet vesztve ott maradtunk éjszakára. Naplemente előtt tettünk egy papucsos túrát a közeli kereszthez ami jólesett, de számomra megint bebizonyosodott hogy motorozni azért jobb :o)

3. nap

Reggel többen panaszkodtak a nagyon hideg éjszakára, amit én nem nagyon értettem mert nem fáztam, pedig most csak simán a vékony 1 kilós hálózsákomban aludtam, bivakzsák nélkül. Igaz a bokrok tövéhez húzódtam hogy a széltől azért védve legyek.
Lipkala, Rogi és Tekila elindultak haza. A túra elején mondtam hogy ráérek hétfőn is, majd meglátjuk mennyire leszek szétcsapva és ettől függően maradok. Mivel reggel kellett dönteni így örömmel maradtam a plusz egy napos motorozásra, bár az is igaz hogy előző este se voltam annyira kitikkadva mint egy nappal korábban. Tényleg napról napra, sőt óráról órára lettem egyre ügyesebb, lestem el dolgokat a többiektől, hallottam okosságokat Bocitól, meg aztán az előző nap a Bihar csúcstól kezdve végig teljesen kellemes motorozás volt, nem kellett sehol 20 méteren belül tízszer felállítanom a motort.
Erre a napra nekem a fő attrakció a Vigyázó megmászása volt, vagyis lett volna. Életem első vadkempingezős gyalogtúráján is a környéken jártunk két haverommal, akikkel aztán sikerült naponta többször is eltévedni és így akkor nem találtunk fel a Vigyázóra.
A navigációs gondokból most nem nagyon érzékeltem semmit, csak mentem a sorban. Aztán egyeztettük Takival a GPS-ünket és kiderült hogy túlmentünk. Keveset kellett csak visszamennünk, és máris kínálta magát egy út ami nyílegyenesen a Vigyázó csúcsa felé tartott. Rövidebb áttétellel talán megbirkóztam volna a feladattal (na nem biztos egyáltalán), de így sokadik próbálkozásra is túl nagy falatnak bizonyult, és amikor már kezdtem megint kitikkadni és alapvető hibákat vétve eldobálni a DR-t akkor úgy döntöttem hogy inkább nem töröm össze magam, felsétálok. Takival megbeszéltük, hogy lemegyek az útra, még egy kicsit visszamegyek és onnan próbálok felmenni azon a traktorúton amit a GPS is jelez. Emellett elsőre simán elsuhantam, másodikra is alig találtam meg. Közvetlen az úton nem is látszott a kereszteződés, csak beljebb a fák alatt látszott, hogy valaha jártak arra valami négykerekűvel. Nekiindultam, de nem sokáig jutottam a rengeteg kidőlt fa, lehullott gally és a sok kő miatt. Úgy gondoltam jobb lenne nem itt eltörni valamimet úgyhogy inkább visszamentem a Vigyázóra egyenesen felvezető út tövébe és onnan írtam egy SMS-t Takinak hogy várok rájuk. Nem sokára hívott is, hogy menjek csak tovább a Vigyázót megkerülő úton és a következő kereszteződésnél találkozunk. Innen aztán még nagyon szép utakon mentünk tovább, de a Vigyázó csúcsa nekem megint kimaradt. Ha nem lenne elég indok hogy milyen gyönyörű helyeken jártunk akkor ezért mégiscsak vissza kell menjek valamikor ;o)
Innen teljesen jó utakon motorozgattunk. Aztán Taki és Boci találtak egy patak gázló utáni nagyon meredek feljárót ahonnan mindketten visszapotyogtak. Örültem hogy nem indultam rögtön utánuk, mert így tudtam egy kicsit szusszanni, meg legalább láttam hogy mit hogy csinálnak, egy kicsit talán tanultam is belőle.
Végül elértünk a Dragan víztározóig ahol nézelődtünk egyet, aztán célba vettük a Lesi tavat. Laci bácsi jelezte, hogy nagyon szárad a Pampera tankja, de megbeszéltük hogy ha elfogy a benzin akkor majd csapolunk az én 15 literes túratankomból. Most jól jött, hogy nem mertem feltenni a túra előtt a belül rozsdás gyári kis tankomat.
A Lesi tó után még motoroztunk egy jót, majd a hegyről leereszkedve pont eléggé voltam kimelegedve és megizzadva ahhoz hogy nagyon jólessen egy kis fürdés. A patakban valaki duzzasztót épített, felette sokkal melegebb volt a víz mint alatta. Először azért így is nagyon hidegnek tűnt a víz, de a tűző napon a végén nagyon kellemes volt nyakig feküdni benne és néha a fejünket is lemeríteni.
Innen nem messze volt egy büfé, ahol igazi meleg kávét ittam. Igaz csak termoszból, de volt hozzá ROM csoki is és így összességében jó volt.
Innen Biharfüred felé mentünk, amit szintén már régen szerettem volna megnézni mert már sokat hallottam róla. Nekem csak ezen a napon esett le, hogy már jártam ott, az előbb említett első vadkempingezős gyalogtúrám végén. Hát erről ennyit :o) A faluban most nem jártunk, a határában elkanyarodik az út. Innen nem sokat mentünk aszfalton, hamar letértünk kellemes köves utakra és nemsokára felértünk egy domb tetejére, ahonnan teljesen körbe gyönyörű kilátás nyílt. Itt nézelődtünk egy kicsit, aztán feltűnt, hogy Laci bácsi nincs sehol. A domb aljában a kereszteződésnél még mögöttem volt, gondoltam nem lehet messze, elindultam gyalog vissza az úton. Hiba volt, mert lefelé még csak-csak leértem, de visszafelé cross csizmában, protektoringben elég kényelmetlen volt a séta. A Pampera a nem is olyan túl nagy emelkedőn kilökött egy csomó vizet, és leállt. Innen egy kicsit lejjebb gurultunk, hogy árnyékban lehessen a motort szerelgetni. A hiba igazi oka nem lett meg, és a kis motor egyre kisebb emelkedőkre is kezdett vízforralással és leállással reagálni. A Pádisról levezető szerpentinen még töltöttünk egy utolsó palack benzint a GasGasba és elbúcsúztunk Laci bácsitól. Ő legurult az aszfaltútig és megpróbált hazajutni, mi meg azon az úton mentünk vissza a Bihar csúcson át amin jöttünk. Közben megáztunk, tankoltunk, vettünk vacsorát és sört estére, megszáradtunk... Pontosan nem tudom merre jártunk, de egyszercsak egy falu fölött nem messze megálltunk táborozni. Takiék raktak tüzet, vacsoráztunk egy jót, szárítgattuk a cuccainkat a tűznél, aztán a többiek elmentek aludni én meg még bambultam kicsit a parazsat, utána meg a hálózsákomban fekve altatónak néztem a csillagokat. Megállapítottam, hogy a Nagy Göncölön kívül nem ismerek fel egy csillagképet sem, pedig legalább a Nimród meg a Fiastyúk a Subaru emblémáról elvileg kéne menjen, de nem. Aztán elaludtam.

4. nap

Reggel félálomból arra ébredtem, hogy egy szekér állt meg mellettünk. Csodálkoztam, hogy a hozzá tartozó kutya nem kezdett el ugatni ránk, mint ahogy az amúgy várható lett volna. A gazdája viszont hozott fejszét, éket, láncfűrészt, neki is állt a fa felaprításának.
Összeszedtük magunkat és elindultunk.
Hamarosan toronyiránt haladtunk valami számomra ismeretlen cél felé.
Hátulról kicsit másképp láttam a dolgokat mint Taki. Ahogy ereszkedtünk lefelé elkezdtek ráadásul oldalazni is. Ááááá, gondoltam ez nem lesz jó, mert ilyenkor szokott nekem lecsúszni a hátsó kerék az első alá aztán abból megint csak az esések meg a motorral birkózás lesz. Inkább maradtam az egyenesnél, és végül sikerült egyben, esés nélkül leérkeznem a völgy aljára, aztán onnan fel az útig a többiekhez.
Innen kellemes utakon motoroztunk tovább, aztán egyszercsak megint toronyiránt kezdtünk menni. Ahogy ereszkedtünk le nagyon gyanús volt a dolog, és amikor láttam hogy Bociék megállnak én is lecövekeltem ott ahol voltam. Ha vissza kell menni akkor minden centi aranyat érhet. Be is igazolódott a gyanúm, rövid nézelődés és tanakodás után visszafordulás következett. Volt vagy tíz méter előnyöm, magasságban is majdnem annyi, nagy szerencsém volt hogy nem mentem le utánuk. Így még irányba tudtam állítani a DR-t és a kuplungot kínozva feljutottam egy lankásabb részre. Még bolyongtunk egy kicsit ezen a környéken. Itt láttuk azt a fa húzó traktort amit ha nem látok nem hiszem el.
Négy nagy gumikereke volt és vagy tíz nagy fát húzott maga után egy elég húzós emelkedőn. A fák ágai felszántották az utat, elképesztő látvány volt.
Innen egyre meredekebben lejtett az út, aztán ösvény lett belőle, aztán elkezdtük kerülgetni az ösvényre dőlt fákat. Már lefelé is alig tudtam menni, és mire észbe kaptam már bőven olyan helyen voltunk ahonnan nem tudtam volna visszamenni. Takiék meg biztattak hogy erre kell menni, milyen jó lesz. Hát egyszercsak mégse tudtunk tovább menni, mert az útról lefelé szinte szakadék nyílt, fölfelé se volt sokkal lankásabb, magán az úton meg sok tíz méter hosszú fák feküdtek keresztben amik alatt nem fértek át a motorok, fölötte meg embertelen munka és veszélyes is lett volna átemelgetni egyesével a vasakat, ráadásul ki tudja mi van még lejjebb. Így aztán visszafordultunk azon az úton ahol biztosnak látszott, hogy nem tudunk, vagy legalábbis nem tudok felmenni. Elég hamar kikészültem, főtt a fejem a sisakban, égett a tüdőm, és a sok fekvés utáni indítózástól az akksi is kezdett lemerülni. Teljes volt a boldogságom :o) Taki és Boci sok helyen segítettek feltaszigálni a DR-t, meg biztattak lelkesen hogy menjek, de úgy szét voltam csapva hogy sokszor inkább megálltam és pihentem amíg kicsit össze tudtam szedni magam, hogy legalább el tudjak indulni és ne legyen biztos az esés a következő három méteren, ami persze még így se mindig sikerült. Végül csak felértem a "csúcsra", ahonnan már rendes ösvényen mentünk tovább, de ez a kis kaland rengeteget kivett belőlem.
Azt azért itt megjegyezném, hogy a túra első napján valószínű az első, felfelé oldalazós akadálynál elvéreztem volna, a többiről nem is beszélve. Ha én is minden második hétvégén ide járnék hasonlókat művelni akkor lehet hogy pár év alatt megjönne a kellő kondi, meg főleg tudás és rutin és még élvezném is, de így színtiszta kínlódásként éltem meg ezeket a részeket.
Végül egy olyan úton értünk vissza Világosra amin még nem jártam, vagy legalábbis nem emlékszem. A Biharfüreddel kapcsolatos felismerésem óta ezekben a dolgokban nem vagyok olyan biztos :o)
Összességében nagyon jó kis túra volt, köszönöm a jó társaságot és főleg a túravezetést. Ha lehetett volna akkor a nem motorozós, hanem motor mellett szenvedős részeket kihagytam volna, de így meg felért egy túlélőtúrával, szóval azért nem volt ez olyan rossz :o)
Takiékkal futón visszamentem én is Szegedre, onnan meg a DR-rel aszfalton apósomékhoz, hogy az aktív pihenést pár nap passzívval vezessem le a Tisza parton a családommal és hideg sörökkel körülvéve :o)

Jó utat!

Tibi

 


Ez történt Lipkala szerint:

 

Először is nagyon jól éreztem magam ezen a túrán is, mint ahogy általában a Taki-túrákon.  Talán a nagy meleg nem tetszett  annyira, és  mivel a motoros tudásom sem megfelelő ehhez a társasághoz, így  túl sok energiám elment már a túra elején. Ez persze nem baj, csak néha rám is kellett várni a többieknek ,  amiért ezúttal is elnézést kérek.  

Első nap egy kicsit későn indultunk az aradi dugó miatt, de aztán szerintem jól haladtunk. Az eltévedések alkalmával volt mindenkinek ideje pihenni, ami nem is volt olyan rossz. Utána próbáltuk kielemezni, hogy miért nem tudunk együtt haladni, de az elöl haladó hármasnak más volt a véleménye, mint az eltévedt négyesnek. Mindenesetre a második napon már nem volt ennyire probléma az együtt maradás.

 

 

Az első szállás a szokásos faluszéli  PickNick-hely , első osztályú, csak a mosdóvíz hiányzott, mivel egész nap izzadtunk rendesen.

Második nap volt a csúcstámadás, amit a többiek aránylag simán megoldottak, én már elég fáradt voltam ahhoz, hogy meg sem próbáltam a feljutást. Tekila motorja pedig forralta a vizet, őt sem akartam egyedül hagyni, inkább ketten a hegyet megkerülve leszáguldottunk a megbeszélt helyre.  Ezt is nagyon élveztük. Mire leértünk, a többiek már megebédeltek, és már mentünk is tovább. A második éjszakát  elég magasan töltöttük, a reggeli hideg szinte már jól is esett a sok forróság után.

Harmadnap Rogi, Tekila, és én elindultunk haza, mivel hétfőn dolgozni kellett. Kb. délután kettőkor értünk a kocsikhoz,  ahol egy kicsit felfrissítettük magunkat, és tűztünk haza.

Összességében tehát ez a túra is jól sikerült, tudtommal mindenki egészségesen, de jól kifáradva térhetett haza.

Egy apró megjegyzésem azért lenne. Szerintem nem nagy kérés az, hogy aki kétütemű motorral jön, és éppen nem a túra vezetője, akkor annak a sor végén kellene lenni, mert sokszor alig kaptunk levegőt, amikor valamilyen jó kis emelkedőn felfelé erőlködve jött a füst rendesen a kéményen. Ez persze csak az én véleményem, ha a többiek nem így gondolják, akkor máskor majd jobban lemaradok, de akkor meg az eltévedés veszélye lesz nagyobb. Nem egyszerű a dolog.

Tehát még egyszer köszönöm mindenkinek a közös gurulást, különösen Takinak, és Bocinak.

(Utóbbinak ismét kölcsönadtam a WR-t, hagy szokja, hátha megveszi tőlem néhány év múlva.)

 


Videók, képek (feltöltés alatt!!)

1. napi összefoglaló:

2. nap

Patakmederben a hegyre teljes:

Egyenlőre egy kis DR250-es patakmeder kotrást vágtam meg:

Irány a Nagy Bihar csúcs!

Biharról a Pádison át Tolvajkőre:

3. nap:

Fel a Vigyázóra (Tolvajkő, Vigyázó, Dragan víztározó, Lesi tók, Biharfüred és a Pádis, Nagy Biharon át vissza Gurahont irányába...)

A Vigyázóról lefelé:

4. nap - Vissza a kocsihoz:

Képek: