Main menu
Nincsenek események

Tartalomjegyzék

Folyamatosan frissítgetem a következő napokban ezt a cikket... Ha van kedved írni saját élménybeszámolót, akkor ne várd meg, hogy gyomorrontásod legyen a sok szebbnél szebb gondolattól....

Tegnap előtti frissítés: Megérkezett Tibiérdről élménybeszámolója - mindenkinek ajánlom!

Tegnapi frissítések: - frissült az összefoglaló videó (a vége kiegészült és kicsit vágtam az elejéből is...) - felkerült a Biharról le, Pádis, Tolvajkő c. videó is... - felkerült a Fel a Nagy Biharra c. videó... - felkerült a teljes patakos vidó, Patakmederben a hegyre címmel...

Mai frissítés:
- Felkerült a 3 nap eseményeit tárgyaló videó - Fel a Vigyázóra címmel...
- Felkerült a 4. nap összefoglalója - Vissza kocsihoz címmel...
- A 4. nap végére tettem egy kis statisztikát.
- Mindennap végét kiegészítettem az aznapi táv térképével.

Ezennel a cikket véglegesítettem (2012-07-18).

 

 Ezt történt Taki szerint

1. nap

 

 

Az első és legfontosabb egy ilyen túra megszervezésénél a megfelelő társaság felhajtása. Szerencsére az előző évek hasonló túrái alatt már kikristályosodott, hogy mire lehet számítani egy általam koordinált full nomád túrán. Így tényleg csak azok jelentkeztek, akik erre a kis időre hajlandók kellő igénytelenséget tanúsítani – ami a 21. században nem is olyan kis dolog, hiszen a többség el sem tudja képzelni, hogy egy hárd endurón hogyan fér el 3-4 (sőt akár több) napra is elegendő felszerelés, élelem, váltás ruha és alkatrész utánpótlás. Hát megsúgom: úgy, hogy csak azt hozod, ami nélkül tényleg nem tudsz élni!

Na, idén én egy kicsit rácáfoltam erre – ugyanis arra gondoltam, hogy viszek magammal annyi kaját, ami elegendő lesz számomra erre a pár napra. Így bizony a startnál láthatóan az én pakkom volt a legterebélyesebb – de hát szeretjük a kihívásokat. A többiek hihetetlenül le tudták minimalizálni a csomagjukat. Ehhez tényleg gratulálok fiúk!

 

A péntek reggeli 8 órás nagylaki randit úgy ejtettük meg, hogy – üzemanyag takarékossági célzatossággal – megpróbáltunk minél több motort felzsúfolni a Frontérára. Ezzel mondjuk kockáztatva az amúgy szabadon választható vasárnapi illetve hétfői visszautat. Végül két autóval mentünk. A Frontérába kapott helyet Laci bá, egy Gasgas pampera 250-es nyergébe. Tekila, egy DRz400S-sel. Tibi(érdről), egyértelműen DR350-nel. Boci, a szokásos DR250-nel és jó magam szintén Dr250-nel. Rogi, Bajáról (dr250) Lipkalát (WR250) vette fel félúton egy furgonnal. Ők ketten tették ki a második autó személyzetét. Ez a 7 bátor ember alkotta az idei hárdendurós csapatot. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a csapatlétszámot 10 főben maximáltam – amit a jelentkezések alapján pikk-pakk el is értünk. De az indulásra valahogy ismét kevesebben maradtunk. Tudom, hogy öreg vagyok már és morgós, de valahogy tele a hócipőm a szájendurósokkal.

Jövőre ez a túra szigorúan fizetős lesz – így remélhetőleg elérjük majd az ideális kétfős létszámot. 

Világoshoz megérkezve lepakoltunk, felcuccoltunk és már neki is vágtunk ez előttünk álló több száz kilométer kemény izgalmat ígérő útnak.

A várhoz felvivő kaptató senkit sem tréfált meg. Csak egy-két elhullott csomag jelezte, hogy még nem hangolódtunk rá teljesen a rázós szakaszokra. Mindenesetre a vár után a nagy pornak és a csomagvadászatnak köszönhetően kezdetét vette és ezt a napot végig is kísérte a lemaradozókra való várakozás. Minden híreszteléssel ellentétében Bocival kifejezetten kényelmes tempót diktáltunk – Boci úgy fogalmazott, hogy ha ennél lassabban mennénk, akkor elesnénk.  A lemorzsolódás leginkább abból adódott, hogy a csapat végét alkotók annyira komolyan vették a csapat végének az alkotását, hogy amikor egy-egy megállás után elindultunk, akkor ők kényelmesen megvárták, hogy elüljön a nyomunkban felszálló por és csak utána vágtak neki az útnak. Természetesen az első kereszteződésnél szembesültek azzal, hogy gőzük sincs, hogy merre kellene tovább menni. Sokszor megvitattuk menetközben a problémát – többször megbeszéltük, hogy az élbolyhoz ragaszkodó Laci bának kellene kicsit több figyelmet szentelnie a mögötte jövőkre, kereszteződésekben bevárni azokat. Mivel kénytelen voltam Laci bával is egyetérteni abba, hogy Ő motorozni jött és nem várakozni – így alapvetően maradtunk abba, hogy amíg lehet, addig megpróbálunk egyenesen haladni és csak a főbb kanyarokban várjuk be a véget… Persze ezt a módszert a vég nem igen értékelte – de mivel a várakozások, egymást keresések ellenére is megfelelő átlagtempóval haladtunk, ezért különösebben nem erőltettem a csapat egybetartását. Mert erősködhettem volna Laci bával is és csapat végét is ösztökélhettem volna arra, hogy jobban ragaszkodjon az elsők látótávolságban tartásához – hiszen összesen 7-en voltunk.

Valahogy ez a probléma egy kicsit túlnőtt rajtam – nem értettem, hogy Laci bának miért okoz gondot kanyarban hátra nézni – hiszen mi is ezt tettük Bocival rendszeresen – és ha Ő maradt le, akkor be is vártuk. Persze egy idő után már nem elégedtünk meg Lacibával, hanem megvártuk, hogy feltűnjön a mögötte lévő is. (Aki mindezek ellenére 10-ből 9-szer mégis más felé ment tovább. Javasoltuk is neki, hogy ezek után, ha úgy dönt, hogy jobb, akkor inkább kanyarodjon balra… ) És a végen motorozók hisztijét sem tudtam megérteni, amikor is egy-egy újraindulás után maximum 500 m-t (leírom betűkkel is, hogy hátha így jobban megértitek: maximum ÖTSZÁZ m-t) megtéve már el is vesztek. Hogy lehet 500m alatt így lemaradni? Egyértelmű, hogy úgy, hogy eszébe sem jutott elindulni… de akkor meg minek jött?

Szóval, mint mondtam túl nőtt rajtam ez a probléma – s mivel hülyeség (hisztis picsák) ellen nincs orvosság – ezért lassítottunk, lassítottunk, lassítottunk… Az utolsó 15 km-t például 3 óránál több idő alatt tettük meg, amit csak jelzem – gyalog a két és féléves kisfiammal kettesben is bármikor bevállalok.

Ej, be jó esett ezt így leírnom…  Remélem, hogy nem gázok senki lelkébe – de az első nap lemaradozásaira egyszerűen nem tudok semmilyen elfogadható magyarázatot találni. Így igazából a lemaradóknak különösebben igazat sem adni – ha a fiam tette volna ezt velem egész úton, akkor valószínűleg a második alkalomnál megkapta volna azt az atyai pofont, ami olyan rendet csinált volna a fejébe, hogy ezek után eszébe sem jutott volna szem elől veszíteni a vezérbikát. Soha nem fogom megérteni: egy felnőtt embernek vajon mennyi idő kell, ahhoz hogy kidolgozzon magában egy olyan módszert, amivel nem maradozik, nem veszik el? Nektek egy egésznap kevés volt erre…

Szerencsére néha a hátsó sorból is előre jött egy-két emberke és így láthatta, hogy a kereszteződésekben tényleg bevárjuk a mögöttünk jövőket… sőt azt is láthatta, hogy kifejezetten lassan haladunk… De az egészben a legszebb az volt, hogy ő sem értette, hogy a vége vajon miért nem jön?!! Nem tudom, hogy ki volt hátul a hangulatkeltő, a későn induló, az állandóan lemaradó – de valaki rúgja már szét helyettem is a seggét kicsit!

Legjobban azok a szituációk tetszettek, amikor újra indulás után 2-300m-re megállok, hogy meghallgassam jönnek-e. Motort leállít, Boci leállít, Laci bá leállít… Sehol semmi… várok, semmi… dudálok semmi. Felülök, visszamegyek – kiderült, hogy ők 100m megtétele után az első lehetséges letérésnél várakoznak, mert nem tudják, hogy ott merre kell tovább menni. DDDEEEE könyörgöm 100m-t sem tudták tartani a tempót????? És ha tudnátok, hogy hány ilyen volt… Persze elfogadom: a nap végére már kicsit elfáradt a banda. (De könyörgöm miben??? Az állandó várakozásban???) Életembe nem fordítottam meg annyiszor a kis Dr-t mint itt az első napon. De végül is nem öltem meg senkit és a többiek is mindig csak a másikba találták meg a ludast, azt hiszem, hogy hosszabb távon – ilyen lassú tempó esetén – visszavezetem azt a szabályt, hogy aki lemarad, azt egyszerűen ott hagyjuk – oszt kész. Mondtam már, hogy jövőre ezért a vezetési stílusért még pénzt is fogok kérni?? Ugye, hogy másra sem vágysz csak egy ilyen túrán való részvételre…

Na, de térjünk vissza a nap eseményeire. Szóval felértünk a várhoz és ott máris kezdetét vette az első kb. 20 perces várakozás (lehet, hogy ebből nekem már messzemenő következtetést kellett volna levonnom??) Na, de uccu tovább!

Kb. 1-2 km-t maradtunk csak a kék körön, amikor is konstatáltunk, hogy túl nagy a por és szépen balra letérve - Aranyág irányába - bevettettük magunkat a rengetegbe. Sajnos ezt már számtalanszor beszoptuk, ugyanis ha így teszünk, akkor bizony szinte biztos, hogy kénytelenek vagyunk kimenni az aranyági legelőkre, ahol az ezer ágra sütő nap sugaraitól megrettenve újra az erdő irányába állítjuk a motorokat. Na, de az erdőt övező sűrű cserjésen való áthaladás azzal a veszéllyel fenyeget, hogy azt a kevéske kis ép bőrt, amit a Nap még nem égetett szarra, na azokat a tövisek nyúzzák le rólunk… Hagytam Bocit, hogy kiélje eme perverz tevékenységben a vezetői hajlamait. Majd amikor már alig volt a két karomon összesen 10 négyzetcentiméter épp felület, akkor az élre törtem és egy hangulatosabb utacskán az erdő mélysége felé próbáltam vezetni a bandát.

Így jutottunk el a Klaszoja üdülőtelepre vivő nagyon hangulatos kis patakmederig, amit a hétvégenként a környéket ellepő endurósok már oly annyira kijártak, hogy ez lett a Zarand enduros főútja. Persze mindettől függetlenül nagyon kellemes és izgalmas csapatás következett. A telepre kiérve Tekila jelezte, hogy még mindig tele van erővel, így nagyon szívesen kiszerelné valakinek a hátsó kerekét vagy találjunk neki valami más, értelmes elfoglaltságot... Mivel semmi okosság nem jutott eszünkbe, így végül nekiállt a saját deffektjét megszerelni. Közben Laci bával felelevenítettük a régi idők emlékeit, azt - amikor még nekem is pamperám volt. Mutattam, hogy minden redesebb túrán melyik csavarom engedte el rendszeresen a hátsó segédvázat, kipufogót... Így természetesen Laci bának is azonnal akadt szerelni valója, mert persze, hogy az ő öszvére is elnyírta azt a kérdéses csavart.... Szóval pihengettünk, beszélgettünk és hagytuk szerelni azokat, akik arra vágytak.

Indulás után nem sokkal a piros turista úton téptem épp ezerrel amikor ma már másodszorra érzékeltem úgy, hogy nem jön mögöttem senki. Amúgy ez nem olyan magától értetődő dolog, mert a kis Dr-en büszkén feszítő yoshimura kipufogó olyan ércessé teszi a gépem hangját, hogy hiába van kissé maszekilag visszább fojtva, még így is gyakran azt hiszi az ember, hogy egy egész csapat üldözi – miközben csak a visszhanggal versenyzik. Megállok – még nem szoktam hozzá, hiszen ma még ez csak a második lenne… - semmi. Várok. Boci nem szokott leveszni vagy lemaradni. Biztos műszaki probléma. Szép lassan elindulok visszafelé – csak óvatosan, hogy nehogy valami „állat” eltiporjon… Pár száz méterre ott áll a banda egy kupacba. Kiderült, hogy a nagy porban Boci későn vette észre, hogy az egyik fa félig letört ága épp nyakmagasságban várja legújabb áldozatát. Elég rondán végig karistolta a nyakát és bizony csak pár centivel kerülte el a gigáját. Nem kerítettünk túl nagy feneket az eseménynek – csak tessék-lássék módon gratuláltunk az újjá születő embernek. Ez volt az a pont, ahol Boci eldöntötte: vagy a legelején megy, vagy konkrétan mellettem. Egy métert nem hajlandó hátrébb húzódni. Meg hánytuk vetettük és úgy döntöttünk, hogy ideje lenne egy kicsit a lovak közé csapni: irány a tavalyról már jól ismert murvás út, ahol sokkal kisebb kockázattal lehet gyorsabban haladni.

Jót verettünk, csak úgy porzott az út… Na, de minden jónak vége szakad egyszer. Kénytelenek voltunk kicsit irányba állítani a szekerünk rúdját. Egyre sűrűbb erdei utakon igyekeztünk Gurahont irányába. És kb. most kezdődött számomra a lemorzsolódós, elveszős rémálom… eleinte csak mosolyogtam a dolgon, aztán már püfögtem is leginkább magamban. Viszont az idővel még nagyon jól álltunk, így még durvább pályarészeket is bevállaltunk. A fáradékonyabbaknak kb. mostanra fogyhatott el az erőtartalékai. Pedig a java még csak most jött: Bocival egy elképesztően meredek völgy alját vettük célba. Vakon bízva abba, hogy az aljába lesz út – hiszen megfordulni már mi is csak minimális eséllyel tudtunk volna. Persze ismét sokan arra játszottak, hogy majd visszajövünk – köszönjük fiúk a bizalmat, de ott motorral nem igen lehetett volna visszamenni… Szóval kb. 20 perces ereszkedés után értünk egy olyan peremre, ahol meg tudtunk állni, kicsit megpihenni és szétnézni. Mondanom sem kell, hogy Lacibán kívül már megint nem volt sehol senki… Hosszas kiabálás után sikerült meggyőzni a fent kivárókat, hogy ők is motorozni jöttek, úgy hogy kezdjék el szépen levonszolni a feneküket, amíg szépen mondjuk… ;) Amíg a többiekre várunk elindultam gyalog megnézni, hogy vajon mi lehet a völgy legaljába – kb. félúton járhattunk ekkor. Még gyalog is emberes teljesítmény volt leereszkedni, de sajnos nem érte meg: a völgybe csak egy kb. 6-7m függőleges sziklafalon való leereszkedés után lehetett leérni. Hosszan követtem párhuzamosan a szakadékot, de sehol nem akart irányunkba megenyhülni. Visszabandukoltam és közöltem Bocival a jó hírt: Balra vagy egyenest biztos, hogy nem fogunk tudni lemenni… Csak az az egy esélyünk maradt, hogy azon a párkányon amin épp tartózkodtunk megpróbálunk minél jobban elmenni jobbra és majd a későbbi viszonyok függvényébe vagy lefelé vagy felfelé megpróbálunk kitörni.

Ebbe maradtunk. Persze előbb még valahogy le kellett varázsolni a motorokat a peremre, ami önmagába is elég nagy kihívás elé állított minket, mert ott ahol én álltam ott kb. másfél méter magasságból kellett volna közel függőlegesen lezúgnom a maximum 2 m széles peremre, amin aztán le is kellett volna fékezni a gépet… Nem szeretem az ilyen kihívásokat, így inkább leszálltam a gépről és óvatosan kézzel engedtem a perem fölé a DR-t, majd az utolsó pillanatban elfektettem azt és megpróbáltam minél kisebb sérüléssel, az oldalán lecsúsztatni a peremre. Nem volt egyszerű dolog, de azért már számtalanszor kellett hasonló szituációt megoldanom. Lent voltunk.

Boci ennél jobban tiszteli a motorját – megkért, hogy keressek neki valami olyan lejárót, ahol nem feltétlen kell leszállni a gépről. Pár méterrel jobbra meg is találtam a számára ideálist. S mivel ő még alapvetően felettem járt a leereszkedésben így ideje és lehetősége is volt arra, hogy irányba fordítsa a kis dokit, majd a viszonylag meredek, jól benőtt meredélyen leguruljon és a rövid kifutón még szépen állóra is fékezze a Dr-t… Mindig az elsőké a legnehezebb: Laci bá már alig lassított, úgy vette ezt az akadályt. Közben szépen lassan befutottak a többiek is.

Persze a peremen pár méterre egy keresztbe dőlt fa állta az utunkat. Bocival gondolkodás nélkül térünk le a peremről, aluról megkerülve, a fa után neki fordulva az igen meredek partoldalnak akartunk visszatérni a peremre. Laci bá és Tekila utánunk… Nem voltam szemtanúja az eseménynek, mert épp a saját bajommal voltam elfoglalva, de azt mesélik, hogy a meredélyen való visszaúton Boci valahol eldobta a Dr-t. Ezen fellelkesülve Laci bá már reptette is utána a kis pamperát. Boci csak arra kérte az Isteneket, hogy ne Rá essen a szálló Gasgas. Megúszta…

Közben megtaláltam a peremre visszavivő, legkönnyebb utat. Csak egy Z átfordítás kellett hozzá és már meg is volt. Tekila macska ügyességgel jött utánam a DRz-vel. Mint később kiderült nem véletlen volt ilyen ügyes ő… ugyanis már ez előző lemaradásnak is az volt az oka, hogy a drz-nek elment a töltése és az időközben lemerülő akkumulátor már nem volt képes átforgatni az önindítót. Így bizony, ez a nem betolási könnyedségéről híres motor, lefulladás esetén azzal fenyegette a rájdert, hogy toljál öcsém toljál…  Szóval Tekila mindent elkövetett annak érdekébe, hogy ne kelljen leállítani a mocit. Ezt sajnos tetézte még az, hogy a hűtőventillátor is aksiról szeretett volna menni… S mivel megütötte a vízpumpánál lévő gumicsővet, ami elreped – így bizony a felforró hűtővíz pótlása is hiába történt meg időben – valami gigszer miatt elég hamar újra forralta a vizet – tehát sokáig járatni sem járathatta a gépezetet… Milyen csapás jöhet még??

Hát nem jött más… maximum annyi, hogy amikor gyalog visszamentem segíteni a többiekhez, akkor szembesültem azzal, hogy a peremen keresztben dőlt fa simán átjárható motorra. Tök feleslegesen szenvedtettük a gépeket a kikerülésével. Szépen jöttek is a többiek. A perem végén simán le tudtunk ereszkedni a völgy aljába, ahol is egy nagyon kellemes utacska kínálta fel fűvel borított testét egy kis gyalázkodásra. Ezen haladtunk egy kicsit. Közben megcsodálhattuk azt a sziklafalat, amelyen le kellett volna ereszkednünk, ha ragaszkodunk az eredeti irányunkhoz. Jó, hogy el sem kezdtük.

Max. 500m után balra tértünk le a hajtűkanyar formájába visszaforduló útról. Persze ez a balra le konkrétabban azt jelentette, hogy balra kurva meredeken fel… Amikor már láttam esélyt az újra elindulásnak, megálltam. Boci, Laci bá… Visszamentem – tisztán látszódtak a nyomaink… és persze a többieké is, hogy a hajtűkanyaron tovább robogtak. Szerencsére viszonylag hamar észrevették, hogy elatyátlanodtak, így elég hamar találkoztam velük szemből.

Újra az élre állva – pár méter után sajnos egy fakitermelés teljesen elnyelte az utunkat – mivel az irány adott volt, hogy a kivágott fákon, tuskókon át követtük a már csak nagyon halványan látható nyomokat.  Kb. 500 m után újra sehol senki… újra vissza…. újra végig az úton (ami tény, hogy alig látszott, de mi is láttuk…) és bizony a magas aljnövényzetben megbújó, kivágott gallyak, tuskók, törzsek elégé leamortizálta a csapat morálját. Estek keltek. De jöttek… Reméltem – bár számomra a yoshimura kellemes búgása mindig kellő csapattagról biztosított.

Egy lankásabb, gyepesebb részen kicsit slégan vágtunk neki az előttünk húzódó bokros domboldalnak – persze, hogy ismét szétszakadt a csapat. Valahol itt döntöttem el, hogy ha a hátul jövők nem bírják a port az okés… de itt por sincs csak nedves fű… Ha nem látják az utat az okés…. de itt ezer éve nem ment senki a térdig érő fűbe – tehát olyan csapást vágtunk nekik, amit csak a vak nem lát… Szóval ha ezek után még valamelyik azt meri mondani, hogy nem műszaki probléma miatt maradtak le, akkor én simán eladatom vele a motorját és felkérem, hogy ezentúl járjon autóval – az való neki. S miközben szebbnél szebb kínzási módszereket dolgoztam ki magamba, Roginak megesett a szíve és lement a csapat hátramaradó részéért. Lement – felvezette őket. De mivel aztán gondolkodás nélkül tovább is ment az alattunk, előttünk kígyózó úton, így már soha nem fog kiderülni, ha mi okozta a lemaradást. Mindenesetre Rogi után vettettük magunkat, majd kb. 50 m után hosszas dudálgatással próbáltuk tudtára adni, hogy a haladási irányunk kb. 90 fokkal jobbra szólít minket. Bocival ismét próbáltunk az elsés és a haladás határán egyensúlyozgatni kb. 1-2 km-t, amikorra ismét felzárkózott mindenki.

De most már nincs megállás: Gurahont csak 6 km… ebből az utolsó 3-at aszfalton nyomtuk le. Tankoltunk, sátrat állítottunk, tábor tűzet csiholtunk és megpróbáltuk Tekilát lebeszélni arról, hogy holnap reggel feladja a túrát és műszaki problémákra hivatkozva hazainduljon. Ránk sötétedett… aludtunk…

Hogy mit hoz a holnap? Hogy ki hány litere benzint tankolt? Hogy végül is hány kilométert sikerült magunk alá gyűrnünk? Hogy Tekila jön vagy megy? Hogy teljesen széthullik-e a csapat? Hogy lesz-e lincselés?

Ha ezekre a kérdésekre választ szeretnél kapni, akkor fizess elől a beszámoló következő részére!

A napi összefogaló videó: