Main menu
Nincsenek események

Mivel idén már sokkal közelebb kerültem a valódi dr350-es tagsághoz (bár ezt alaposabban végig gondolva lehet, hogy nem is... Mert ugye eddig egy drz400-am volt, ami csak 50 köbcentivel tér el a 350-től, most meg egy dr 250-esem van, ami ugye 100-zal... ) De a lényeg: mint az elmúlt három évben mindig, így idén is húsvét környékén megtartottuk a dr350-esek szokásos évadnyitó gurulását. Most a nagyváradi team látott bennünket vendégül - így utólag is köszönjük Ocs-nak, Edy-nek és Iminek hogy foglalkoztak velünk. 

Már hajnali 5 órakor talpon voltam, pakoltam a cuccost a kocsiba, a motort a futóra. Háromnegyed hat körül befutott Ancsa is - indulhatunk. Átgurultunk Bociékhoz (aki már-már annyira a dr350-es klub tag, mint én...), ahol már várt bennünket SDI (egy KTM EXC 400-zal, de ő is kezd el dr-esedni...) és Sada, a dr350-es tábor egyik oszlopos tagja. Az ő motorjaikat is feldobáltuk a futóra, a csomagokat a kocsiba - és ekkor jött a neheze: valahogy bepréselni az egész társaságot a frontérába. Ez nem volt túl egyszerű feladat, mert SDI és Sada is két jól megtermett ember. De végül csak útra keltünk. Haladtunk is rendületlenül - az első benzinkútig. Ahol is megtöltöttük a KTM-et és egy kannába öntöttünk 10 liter pótbenzint is...

Most már semmi sem állhatta utunkat. Mondjuk a határnál volt egy kis megtorpanásunk. De erre készültünk is - hiszen a sok-sok külföldön dolgozó román állampolgár most megy haza húsvétozni... így aztán amikor Méhkeréknél befutottunk a kihalt ellenőrző pontra, már-már azt hittünk, hogy eltévedtünk. Vártunk a kocsira lecsapó gépfegyver sorozat kalapálását, de sehol semmi... Na, pár száz méterrel arrébb, a román oldalon azért csak elkérték a személyeinket - szinte rá sem nézve engedtek tovább. De azért előbb felhívták a figyelmünket, hogy matricát illene váltani. (Csak így zárójelben jegyzem meg, hogy egyedül ezen a határellenőrző ponton szólnak a matrica miatt, az összes többin rá sem bagóznak...) Váltottunk... ez nem volt baj, mert 500 m-rel bentebb a rendőrök már szedték is ki a rendőrök a számukra nem szimpatikus autókat. Vajon, honnan tudták, hogy melyikeket kell kiszedni? 

 

Szalontán átvágva már nagyon sínen voltunk, nem úgy a Szalonta-Nagyvárad között feszülő út, amit épp ebben az időben kezdtek helyre hozni. Valami megmagyarázhatatlan módszerrel: szakaszonként, véletlenszerűen lezárt félpályás technikával. A lezárt részeken egy automata lámpás áteresztő rendszer működött. Mi mindig pirosat kaptunk - természetesen. A fiúk meg is állapították, hogy ebből az irányból tuti, hogy nincs is zöld. De hamar ellestük a helyi lakosoktól a módszert: ha szemből nem jött senki - akkor figyelmen kívül hagytuk a lámpa jelzését... ha szemből megállt valaki, akkor sem vártuk meg azt a 5-10 percet, hogy a lámpa is észrevegye magát - mentünk. Így aztán hótra szabálytalanul, de legalább haladtunk.

A szállást egészen könnyedén megtaláltuk. Itt már izgatottan toporogtak a többiek - csak ránk vártak. (Hogy értsd: felébresztettük őket...). Szó-mi-szó, megvártunk, hogy ők is beöltözzönek - aztán szép lassan el is kezdődött az évadnyitó gurulás.

Ocs vezette a bandát - bár már indulásnál is jelezte, hogy valami gond van a gps-ével (nem másolta fel rá a leendő nyomvonalat) és remélte, hogy amit tegnap nekem elküldött az legalább nálam meg lesz. Reggel rohantamba felmásoltam az Ocstól kapott anyagot, de meg sem néztem... Ha majd gond lesz, megoldjuk. Goooo!

Az első 5-6 km-en aszfalton hagytuk el a várost. Mivel kivételesen minden motoron volt rendszám, ez nem tűnt túl nagy feladatnak... Bár a helyiek jelezték, hogy a tükör és az irányjelző hiánya azért okozhat még kellemetlenségeket. 

Hamar túl voltunk az aszfalton - irány a hegyvidék. Ehhez előbb azonban át kellett vágni egy marha legeltetőn, ami kicsit nedves volt, kicsit göröngyös és kicsit kurva nagy... Vágtunk. Át... Imi az africa twinnel meglepően jól nyomta - utcai gumikkal. Edy kicsit bizonytalankodott, de amikor ránéztem a hátsó gumijára (ami még csak utcai endurósnak sem nevezhető, hanem csak simán utcainak), akkor kezdtem megérteni, hogy miért is mondta indulás előtt, hogy egy kicsit fél ettől a gurulástól.

Az első nagyobb akadályt egy vízelvezető árok okozta, szerencsére víz az nem igen volt benne - de azért a legalján volt egy kis sár. Na meg volt neki partja le felé és fel felé is... Ez máris alkalmassá tette arra, hogy egy kb. félórás, beszélgetéssel egybekötött tracsparti alakuljon ki a partjainál. Mire észrevettük - Imi, az africa twinnel már elslisszolt jobbra, hogy keres egy kevésbe veszélyeset. Amikor már a nem is láttuk, csak úgy döntöttem, hogy utána megyek, mert a végén még képes lesz elveszni örökre.  Csak jelzem, hogy majd meghaltam a kis dr-rel, hogy utolérjem. Nagyon ment. Olyan gödröket ugrott meg, amik sokkal veszélyesebbek voltak, mint az alap gödör, de ő csak ment töretlenül. Végül csak utolértem. Mondtam neki, hogy szerintem itt pont jól át lehet kelni...  Imi mondta, hogy nem hiszi - de aztán simán átkelt.

Gyerünk tovább.

Az erdős részeken nagyon jó nyomot választott Ocs - bár kicsit bizonytalanul haladtunk... Boci meg is állapította, hogy most nem is az a kérdés, hogy hány kilométert mentünk, hanem az, hogy hányszor indítottuk újra a motorokat. Haladtunk.

Az erdőből kiérve balra találtunk Bocival egy fajintos sziklás feljárót. Feljártunk, meg lejártunk... Mikor leértünk a többiek jelezték, hogy 10 m-rel arrébb kint van a természetvédelmi terület - nem kellen. Így másnap visszafelé már csak messziről csodáltuk meg a meredélyeket, amik még akkor is csábítóak voltak... 

Jöttek az erdős csapások - sok-sok tócsával tarkítva és egyszer csak azt vettük észre, hogy el vagyunk veszve... Nem bírtuk a tempót?? Na, mindegy - végül is nálunk volt az eredeti track. Elkezdtük azt követni. Pár kilométerrel arrébb megálltunk és belehallgattunk a levegőbe: alattunk a völgyben határozott dr hangokat véltünk felfedezni. Irány a katlan. Kb. félórás kemény küzdelem után újra együtt a csapat. Kicsit átvettük a vezetést - az erdei sarasabb, nyomvájúsabb utak helyett inkább a kopár hegyoldalakat próbáltam járni... persze azok meg csak látszatra voltak kopárok... telis-tele voltak szúrósabbnál-szúrósabb bokrokkal. Azokat kerülgetve egyre meredekebb helyekre voltunk kénytelenek felhajtani. Edy és az AT keményen küzdött az elemekkel, de nem voltak ezzel egyedül, mert Tibi(érdrő) szokásához híven megint az univerzális gumijával jött (ami ugye terepre nem való, aszfalton meg szar) és polya is hasonló felszereltséggel bírt, bár ő könnyítésként a hátsó ülésén még Ancsát is vitte - így aztán nála mindig volt egy segítő kéz, amelyik segített a bajban. Persze alapvetően Ancsa inkább a nyomvonal dokumentálásával volt elfoglalva: egyfolytában kattogott a kezében a fényképező gép.

Dél körül egy hangulatos mezőnél álltunk meg ebédelni... ki-ki elővette a jó kis hazait... Az AT hatalmas oldaldobozaiból egy jól felszerelt konyha is előkerült... a mikróban megmelegítettük a kajákat, főztünk egy-egy pohár finom teát... beszélgettünk, megcsodáltuk egymást és a motorokat... Ja, valahol kicsit visszább egyszer ahogy visszamentem a lemaradó Edy-ért, akit csak Ocs nem hagyott magára... - megállapítottam, hogy azokkal a gumikkal egyszerűen képtelenség a kicsit meredekebb gyepes feljárókon feljutni... rosszabb mit a jég. Így aztán a küzdelemben elfogyó félben lévő leányzónak felajánlottam, hogy cseréljünk motort - az enyém igaz, hogy gyengébb, de a gumijai azok nagyon ütősek... Persze, hogy nem ment bele. De nem hagytam neki túl sok választási lehetőséget: elvittem a motorját és ott hagytam a kis dokit. Hát csoda, hogy egyáltalán idáig el tudott jönni. Tapadás kb. nulla... De aztán hamar összeszoktunk - ha egyáltalán nem húzta az ember neki a gázt, akkor már-már nem is farolgatott... csak úgy meg kicsit nehéz volt haladni. 

Na innentől Edy gépével mentem tovább - az első megállónál (egy keresztbe húzott barázdán való átkelésnél) gyorsan átszereltem a gps-t, hogy kb. tudjuk már, hogy merre járunk... S mivel, hogy tudtuk, hogy merre járunk - már is úton voltunk egy katlanba lefelé. Kicsit saras lejárón néhol meg-meg csúszott a gumi, de alapvetően irányíthatóak maradtunk. Alig, hogy leértem és elővettem a fényképező gépem, hogy dokumentáljam a leguruló dr-eseket, már is ott volt probléma mentesen az egész banda. Imi a nagy AT-val ezt azért már nem vállalta (pedig ha látta volna, hogy az aljába milyen bájos kis szakadék várta volna...), kiment egy normális útra és a célba vár majd ránk (abba a célba, ahova mi el sem jutottunk...). Szóval a folytatásban át kellett vágni egy patakocskán, ami nem is volt se túl széles, se túl víz dús - ellenben vagy 80 cm mély patkával kezdődött és a túl oldalt is hasonló feltételekkel fogadta az embert.... Kicsit megküzdöttem vele (cibáltam rendesen a dr-t - kurva nehéz ez a motor). Az általam produkált egyszerű végrehajtás annyira jól sikerült, hogy a következő motor meg sem próbált a szembe parton slégan felkapatni, hanem a patak mederbe kezdett el gurulni. És milyen igaza volt - 20-30 méterrel arrébb simán ki tudott jönni. (Na, de a bejutás is erős bevállalást igényelt.)

A következő pár métert elvezetésképpen egy hótra sima, de azért hangulatos kis erdei úton tettük meg... szépen ellazultunk, ábrándoztunk... Így aztán teljesen egyértelmű volt, hogy a patakvölgyből kiérve máris toronyiránt vettük a hegyi feljárót. Mivel a feljáró nem fővel volt borítva, hanem hatalmas sziklákkal, köztük megbúvó apró darabokkal, így nem kellett sokat vacillálni rajta - ilyen feljáróra a sima gumi nem túl rossz választás: uccu neki! Alig volt időm észrevenni, hogy a kis dr fara össze-visszajár, már fent is voltam a tetején. És szépen sorban jöttek a többiek is... volt aki elsőre, volt aki másodikra és olyan is volt aki inkább gyalog... Mindenesetre szép munka volt. 

Mondjuk már amikor elindultunk lefelé a völgybe, ott gyanús lehetett volna a dolog - hiszen szépen kitaposott endurós nyomot követtünk... ez hozott el a feljáróhoz is és ezen mentünk tovább - egészen izgalmas részekre jutottunk... aztán egyszer csak megint kiértünk az erdőből, jöttek a vidékre nagyon jellemző fűvel borított csodálatos hegyoldalak, lovakkal, tehenekkel, birkákkal tarkított képe... itt már főleg murvás utakon haladtunk. Edy jelezte, hogy bütykös gumi ide, bütykös gumi oda - ő inkább lady maradna és hazamenne lecsekkolni a párját...  Ezen fellelkesülve polya és Ancsa is hozzátársult, mert polyának letört a dr hátsó lábtartója és így egy kicsit netszes lett az utassal terepezés... a többiek jöttek kicsit hárdosabb nyomvonalat követendő. Ha már kicsit hárdosabb, akkor előbb egy hihetetlenül meredek hegyoldalon kellett legurulnunk (áldatik Boci neve), ahol is a meredekséget még hatalmas avarral és aljnövényzettel nehezítették... Mindenesetre szépen lekísértük a motorokat. Tibi, az országúti gumija ellenére is csak a legvégén dobta el a motort, hogy nehogy már hiba nélkül teljesítsen...  Sada, aki egész nap a hárdosabb részek követelte, határozott passzivitásba kezdett - nem úgy a dr-je, ami azért a gravitációnak engedelmeskedve szépen elindult lefelé... hol a motor, hol a gazdája volt felül... de végül csak leértek... Ocs sajnos kosarázás közben kifordította a térdét - így már az is csoda, hogy egyáltalán eddig bírta... Minden nagy nehézségek árán felgyalogoltam hozzá segíteni... amíg én a kis dr-jével küzdöttem ő meg próbált egy bot segítségével lebotorkálni. Nem volt egyszerű.

Ezek után levezetésképpen csapattuk negy kicsit valamilyen úton, majd jött egy szakadékos, sűrűn benőt hegyoldalban való oldalazás - és igen: végül elértük a jelzett track végét. Ocs jelezte, hogy ez még nem a vége, csak valószínűleg rosszul töltöttem fel a tracket. Mindenesetre úgy döntöttünk, hogy ennyi elég volt mára - visszafordulunk. Boci, SDI, Ess és én elindultunk terepen toronyiránt - a többiek Ocs vezetésével Edyhez indultak, hogy ott újra összeálljanak nagy csapattá és együtt melynek a szállásra...

Téptünk ezerrel - az első patak átkelésnél tudatosult bennem, hogy a hárdos csapathoz Tibi is csatlakozott... bevállalós a gyerek az utcai gumijával... Mindenesetre Boci nagy lendülettel vezetett be bennünket egy nagyon saras völgykatlanba, aminek az alja az összegyűlt víztől olyan ragadós lett, hogy kénytelenek voltunk valami más kitörési lehetőséget keresni. Termesztésen ahol lejöttünk, ott esélyünk sem lett volna visszamenni. A völgykatlanban megrekedt a meleg - pillanatok alatt közel nullára amortizálva az amúgy is fáradt csapat vitalitását... Végül két kitörési pontot is találtunk - az egyiket Boci hódította meg, a másikkal én küzdöttem meg. A többiek meg hosszan hezitáltak az életük értelmén - többször is eldöntve, hogy inkább ott éjszakáznak, mert végül is jó ez a hely. 

Aztán kisebb-nagyobb segítséggel minden motort sikerült kijuttatni - sajnos a KTM még egy utolsó figyelmeztetésként fejbe verte Bocit, ezzel is jelezve, hogy nem szereti ezt a bánásmódot... Innentől kezdve inkább lájtosabb nyomokat választottunk, de sajnos az előző katlan tényleg túl sok időt és energiát igényelt, így végül úgy döntöttünk, hogy az utolsó 10 km-t aszfalton tesszük meg. Lett belőle közel 20 is... de a végén az lájtosabb gárda előtt értünk a szállásra.

Itt a helyiekkel elbeszélgetve megállapítottuk, hogy a legközelebbi vacsora lelőhely kb. 800 m-re van, ahol leginkább pizzát lehet venni... Letusoltunk, rendeztük a sorainkat, betoltuk a motorokat - és közben rájöttünk, hogy nekünk nincs is kedvünk 800m-t gyalogolni... de miért is nem rendelünk inkább kaját?? Ess kezébe vette az irányítást - köszönet neki ezért! - és rendelt 5 pizzát. Kiderült, hogy 8 ron lesz darabja, ami azért döbbenetesen olcsó, főleg házhoz szállítva... kicsit bizalmatlanul vártunk, de végül nagyon kellemesen csalódtunk. Félóra múlva mindenki tele zájjal gyűrte magába az kicsit meleg, de nagyon ízletes pizzát... Általában az utolsó két szelet okozott csak gondot, de azt a többség elrakta holnapra - vésztartaléknak...

Közben megérkeztek polyáék is. Sokáig alakítgattuk a holnapi programot, végül az bontakozott ki, hogy mi (Boci, Sdi és Taki) tuti, hogy hárdozni fogunk, mert azért jöttünk... Ess, Tibi és Polya meg reggel hazamennek autóval... Na, végül mindenki társult valahova - így Ancsa Pestre vette az irányt, Sada pedig vállalta, hogy talpon fog hazautazni, bár többször megfordult a fejébe, hogy nem fog haza találni...

Edy és párja, Ocs kiséretében tiszteletét tette nálunk, így az udvaron még kb. éjfélig folyt a tracsparti egy kis alkohollal fűszerezve...

Aztán néma csend és hullaszag.

Taki képei:

Első nap videója:

 

2. nap (kicsit hárdosabb):