Main menu
Nincsenek események

1. nap

Már régen véget ért a nyár, de mint morcos gyermek, aki nem hajlandó tudomást venni a többség igazáról, a lemenő nap utolsó sugarai júliusi vehemenciával nyalják végig fáradt arcomat. A szemeimet lesütve, nyugatra fordulva ülök az árok partján és merengek. A csendet csak néha töri meg a távolban kérődző tehenek bőgése, egy-egy traktor elhalló nyögése. Jól esik kicsit nem csinálni semmit, kicsit kiszakadni a hétköznapokból. Hagyni, hogy a gondolataink céltalanul kergetőzőnek, mint ahogy az út mellől felkapott pitypang magját sodorja az őszi szél.

- Szia Taki! –  térek vissza az idilli kis világomból – rég láttalak… Kicsit kábán próbálom szemügyre venni a hozzám szóló férfit. Ott áll az út szélén, fölém magasodó alakjával már-már sikerült teljesen kitakarnia a napot, de vesztemre a szemembe akadály nélkül jutnak el a könnyet csalogató sugarak.

- Szia! –  s próbálok úgy helyezkedni, hogy felismerhessem őt.

Nem zavartatja magát oda huppan mellém és még hangot sem enged csodálkozásomnak máris kérdésekkel áraszt el:

- Merre jártál? És hol a DRz-d? Jól vagy?

- Kint voltunk a haverokkal Erdélyországban motorozni egy kicsit, nem rég léptünk át a határt… Oh… a DRz már régen nincs meg – eladtam, alig használtam. És igen, jól vagyok… - próbálom gyorsan összeszedni magamat. És közben kicsit meg is orrolok erre a buta szituációra, egy régi haver ennél sokkal szebb választ érdemel.

Szerencsére nem veszi zokon.

- Erdélybe? Az jó hely… én is szeretek arra motorozni. Közel a határ – hozzánk ezek a hegyek vannak a legközelebb. Rég jártam már kint. Merre voltatok?

- Óh, nem vagyok annyira képben. Igazából csak vendégként vettem részt egy Skalp által szervezett túrán, ami…

- Woww… Skalp! Ezer éve nem láttam. J Él még az öreg harcos?

- Megvan-megvan… de ő sem fiatalodik, és már a haja sem fog kinőni. Engem Skalp vitt ki először Erdélybe… ej be régen is volt. Már igazából nem is nagyon emlékszem a részletekre, csak arra, hogy Mama Után egy nagyon jó csorbát ettünk. Azóta is minden túrámon azt keresve, kénytelen vagyok keserű szájízzel felkelni az ebéd mellől… olyan levest sehol máshol nem főznek, mint ott. Na, de visszatérve Skalpra: képzeld, rászokott a GPS-re.

- Na, neee… ez képtelenség…

- De-de… Azt már nehéz lenne kideríteni, hogy mi volt előbb a GPS vagy a Geocaching, de manapság Skalp neve elválaszthatatlan az erdélyi ládavadászokétól. Már több száz (vagy ezer??) ládát összeszedett, sőt már saját ládája is van. Már-már nem egészséges, amit művel. Minden érdekesebb helyen lévő ládát felkutat. Ládát-láda után. Na, de hagyjuk – mindenkinek megvan a maga stikje, és valószínűleg az övé a legkevésbé kártékony. Sőt… talán épp ennek köszönhetjük, hogy évről-évre egyre jobb túrákat szervez nekünk.

- Most merre jártatok?

- Most egy háromnapos motorokkal megtámogatott bakancsos túrán voltunk, aminek az első napja lényegében arról szólt, hogy lejussunk a szállás helyre, Boga telepre. De azért nem volt ez a szakasz sem izgalmaktól mentes… Kezdődött azzal, hogy Brasil Africa Twinje kiköpte a hátsó kerékcsapágyát. Szerencsére már indulás előtt észrevette és még Békéscsabán bevásárolt egy garnitúra újat, hogy ha nagyobb baj lesz, akkor legyen mire kicserélnie… Az első megállónál, egy bivalyitatónál Mr. Bean segedelmével már neki is estek a cserének, mert bizony annyira berágódott a csapágy, hogy már néha a felnibe is bele kóstolt a gépezet. Nem is beszélve arról, hogy a hátsó fék teljesen megszűnt. Csak egy pillanatra tartóztatta fel a bandát a magát megmakacsoló csapágy külső része, ami nem akarta elhagyni a kerékagyat. Végül egy kis kalapáccsal sikerült az szépen kialakított fészek elhagyására. Sajnos az új csapágy kicsit kotyogva foglalata el a régi helyét, de ezt a tűzről pattant MekGájvereink a fellelt hulladékból vágott kis hézagolókkal pikk-pakk orvosolták…

Alig indultunk el Dezna frissen leaszfaltozott főútját elhagyva máris megvolt a következő kényszerpihenő: az én hátsó kerekem kezdett el irányíthatatlanul szitálni. Dudálok egyet Skalpnak, hogy érzékelje a problémát, megállók: ez bizony hátsó defekt. Alig veszem elő a szerszámokat, máris ott van Brasil a féllábas kitámasztójával (ez egy nagyon kellemes, könnyű kis motoros emelő). Meg pörgetve a kereket csodálkozva látom a hátsó sárvédő felső felén végig húzódó széles zöld ragadós csíkot. Ez bizony a belsőbe töltött defekt stopom szomorú végét vetítette elém… kiszökött az összes. Most már alaposabban figyelem az elforduló kereket és már meg is van, az abroncsból pár centi méter hosszan kiálló nagyon rozsdás ácskapocsdarab… Iszonyat vastag. Nem csoda, hogy nem fogta meg a szmötyi. Gyorsan kiszedem a kereket, a gumi letaposásával nem nagyon kellett foglalkozni, mert a laposangurulás már elintézte ezt helyettünk. Mindenesetre a külső nem szívesen hagyta el az abroncsot – három kerékvasra is szükségünk volt, mire végre sikerül lenoszogatnunk róla.

Elkeserítő volt látvány, ami fogadott minket. Minden ragadott a slime-tól. A belsőn pedig egy iszonyat nagy, szakított nyílás tátongott. Már a frász kerülgetett, amikor arra gondoltam, hogy ezt be kell valahogy foltozni… Szerencsére Skalpnál volt egy méretileg passzoló pótbelső, amit jó szívvel felajánlott használatra. Az összerakás már csak könnyed csuklógyakorlat volt. CsLacc kicsi, de praktikus slime kompresszorával felpumpáltuk és goooo…

Sajnos az évek nem múlnak el nyomtalanul – így hiába mentünk már többször végig (legutóbb pár hete a tenerésekkel) ezen az úton, természetesen az első komolyabb elágazásnál a rossz irányba vivő ágra tereltük a bandát. Pár kilométer után – az ott dolgozó erdei munkások határozott ellenjavaslata és zsákutca jelzése ellenére is tovább hajtottam, majd a szemből hömpölygő patakot látva visszafordultam. Ezt még motorokkal talán-talán, de autóval – még ha ez egy audi quatro is… – képtelenség lett volna végig csinálni. Mire visszaértem a többiek már rég visszafordultak, így húzhattam utánuk. Útközben összefutottam GsLacc-cal, aki sisakrádión keresztül osztotta az észt a kedvesének, mert ő életében most motorozott először a Pegasoval terepen. Szegény Vicus tűrte, tűrte amíg tűrhette, majd gondolom egy idő után kikapcsolta a hangokat a fejéből. Szóval küzdött rendesen az elemekkel, és dicséretére legyen mondva, hogy szinte végig kettesben motorozott (a totál kezdők véletlen sem váltanának fel egyesből… áh… minek…), de bizony elég volt neki megéreznie a sár illatát is, ahhoz, hogy teljesen leálljon. Hiába – az aszfalthoz is alig szokott ember nem biztos, hogy könnyedén felül tud emelkedni azon az egyszerű tényen, hogy terepen nem mindig az történik, amit ő akar. Itt nem irányítani kell a dolgokat, hanem csak szelíden befolyásolna azoknak a lefolyását.

Felajánlottam neki, hogy ha gondolja – próbálja kis a kis dr250-emet, mert azért az csak egy kisebb, könnyebb… nőiesebb motor, mint a 650-es Pegaso. Hosszas unszolásra ráült, de aztán hamar úgy döntött, hogy az Apriliával legalább már nem kell megismerkednie. És számára az új kapcsolatokból erre a napra épp elég a terep által nyújtotta élmény, nem akarja ezt még egy másik motor megismerésével tetézni.

Regállal kicsit lemaradtunk. Megvárjuk, hogy elüljön a többiek által kavart iszonyat por. Várakozás közben azért valahogy csak átkerültem a transalp nyergébe, Joci meg a kisdokiéba. Izgalmas dolog volt egy ilyen nagy dögöt terelgetni az úton. Nem vittem túlzásba – bár alapvetően tudtam, hogy a motor sok mindenre képes, hiszen Jocival a nyergében soha egy lépéssel se maradt volna le. Azért én óvatosan – hiszen akár milyen hihetetlen is, de idén még nem törtem össze magam… – terelgettem a transalpot, aki mindig kellő vehemenciával vette a gázparancsokat. Néha már-már kedvem lett volna felváltani negyedikbe is, de erről az úton található nagyobb kövek és nyomvájuk hamar lebeszéltek.

Beérve a várakozó többséget, a kis doki nyerge helyett inkább átültem Matin Dr650-je kellemesen kipárnázott ülésébe. Teljesen kellemesen csalódtam ebbe a motorban. Már az meglepő volt, hogy az önindító hiányába, berúgó karral történő életre keltés milyen egyszerűen zajlott. Kezdtem elhinni, hogy aki tudja, hogy mit kell csinálnia annak ez nem okozhat gondot (az első komolyabb esésig). Az úttartása, rugózása és úgy általában mindene kb. azt az élményt nyújtotta, mit én elvárnék egy nagyobb endurótól. De szerencsére nem akarta eladni…

A hegyen átkellve egy nagyon kellemes szerpentin követve érkeztünk meg Vascau-ra, ahol egy ideig türelmesen vártuk a lemaradozókat, majd Regállal úgy döntöttünk, hogy az előző kellemes szerpentin megéri annyit, hogy megkeressük az „eltévedőket”. Izibe a lovak közé csaptunk és a krosszgumi ellenére egy kellemes kanyarvadászatba kezdtünk. Persze senki nem veszett el – csak ők többet szerettek volna a tájból látni.

Innen aszfalton (egy régi kőbánya útba ejtésével) átmotoroztunk a Dagadóforrást is magában foglaló Kulagyer kolostor épületéhez, ahol megcsodálhattuk a félig kiszáradt forrást és a kolostor nagyon szép, régi stílusú épületét. Az udvaron nagy-nagy építkezés nyomati láthattuk és az alig elkészült alapok közt egy követ válogató szerzetes monoton munkájának is szemtanúi voltunk.

Irány a Jókai víznyelő, gyerünk tovább Pestera Campeneasca-ba! Itt már kicsit gyalogolni is kellett, sőt egy kis sziklamászás is befigyelt. És ennek eredményeként megcsodálhattuk a teljesen kiszárad víznyelőt. Elképesztő mélység tárult a bátrabbak szeme elé, a gyávábbja csak az első szintig ereszkedett le. Skalp határozottan állította, hogy még soha nem volt olyan, hogy itt ne zuborgott volna a víz. Kicsit el is gondolkodott azon, hogy lehetséges, hogy emiatt a holnapi program is „érdekes” lesz – hiszen épp egy vízesést szeretnénk majd megnézni…?

Na, nem hagytunk neki túl sok időt a gondolkodásra – a lemenő nap utolsó sugarait kihasználva, terepen közelítettük meg a főutat, amelyen meg sem álltunk a Pietoasa-i leágazásig. Vagyis pontosabban még ott sem, hanem a leágazás után kb. 2 km-re, ahol is észrevettük, hogy a csapat vége már megint elkóricált valamerre. Már épp visszafordultunk, hogy elmegyünk a kereszteződésig, amikor is az épp ránk zúduló sötétségben feltűnt pár motor és az Audi lámpája. Ismét kiegészülve folytattuk az utunkat az utolsó nyitva lévő bolt irányába.

Itt bevásároltunk (én tankoltam is egyet, mert fő a biztonság!), és most már csak Bogán, a szállásunknál álltunk meg.

A szobák elfogadhatóak voltak, leszámítva az ágyneműből áradó iszonyat erős illatoktól. Lehet, hogy mosás helyett dezodorozzák őket?? 

Egy kiadós beszélgetés után, éjfél előtt már mindenki ágyba volt. Bregivel meg egy kicsit kettesben társalogtunk, majd én a magam részéről elvágólagosán ideiglenesen áttértem az árnyak birodalmába.

 

2. nap

Reggel arra ébredtem, hogy nyik-nyik-nyik-hör-hör-hör-csssssaaaaatttttt…. nyik-nyik-nyik-hör-hör-hör-csssssaaaaatttttt…. nyik-nyik-nyik-hör-hör-hör-csssssaaaaatttttt…. A nálam kicsit tapasztaltabb (big-es) Bregi kicsit kómásan megjegyezte, hogy Skalp élesztgeti a Dr-t… és tényleg. A negyedik nyik-nyik-nyik-hör-hör-hör-t nem egy nagy csatttttt, hanem egy kellemes brumm-brumm követte. A motor életre kelt, mi meg kénytelenek voltunk konstatálni, hogy visszafordíthatatlanul kiment az álom a szemünkből. Nézem az órámat: 7:20…. opsz. Tegnap még azon aggodalmaskodtunk, hogy majd mit fogunk kezdeni a sok-sok szabad időnkkel az ébredés és a 8 órára tervezett indulás között…

Izibe pattantam ki az ágyból, mert azért az mégsem megy a taki-imidzshez, hogy mindenki rám várjon. Az udvaron megelégedve tapasztaltam, hogy Matin kívül még senki nem kószál. Lassítottam. Letakarítottam a dr ülését a rácsapódó párától esélyt adva ezáltal a tökeimnek a nap szárazabb átvészelésére. A szobába gyorsan csináltam egy úti csomagot, egy kis víz, pár szendvics, alma. Esőkabát és szerszámkészlet marad, hívő ember vagyok – a szerelésből elég volt tegnap.

Hát ha 8-kor nem is, de 8:30-kor már minden motor szépen pöfékelt és a nyergeikben is ott feszítettek a dali legények. Itt kell, hogy megemlítsem az időközben befutó nagyvárai különítményt is, akik évről-évre változó létszámmal tiszteletüket teszik ezen a túrán. Eljött Imi a nagy AT-vel, az elmaradhatatlan kofferekkel felszerelve. Ocs is újra köztünk volt, sajnos Edy-t nélkül (ezért csak egy ici-picit orroltunk meg rája…). És idén eljött még egy fiatal pár (?) is egy csinos pegaso nyergébe, sőt valami autós kíséret is akadt. Szóval reggel a startnál már 19 motor feszült neki a reggeli hűs levegőnek.

Irány a nagy Phaeton vízesés.

Őszintén be kell, hogy ismerjem: halvány gőzöm sem volt arról, hogy ezt eszik-e vagy isszák. Mindenesetre Skalp többször is megerősítette, hogy nem lesz könnyű a mai nap. Boga telepről Pietroasa irányába indultunk el. Kellemes porfelhőbe burkolt csapatunk jó tempóban haladt ismeretlen célja felé. Az egyre elhanyagoltabb út egyre több meglepetés tartogatott. A vége felé összefutottunk egy turistacsapattal is, akik természetesen magyarok voltak és természetesen ők is a vízesés felé tartottak. Skalp megkérdezte, hogy van-e arra esély, hogy ma megjárjuk a vízesést, aztán felmászunk a havas csúcsra és még sötétedés előtt visszatérjünk a motorokhoz. Hát persze – jött a kissé kaján válasz. Megnyugodtunk. Bevártuk a csapat végét és go!

Az út egyre szűkült, előbb csak öklömnyi, majd fejnyi végül már labdányi, sőt – néhol teherautónyi sziklákat kellett kerülgetnünk. Az egyik, igen ütős szakasz után megálltam és elővettem a fényképező gépem. Meg örökítem, hogy a terepjáróknak is dicsőségére váló szakaszon átküzdi magát az Audi… De előbb szépen sorban megérkeztek a motorok. Skalp, Regel, Mati, Bregi szinte nem is lassított – minek? Ha gyorsan mennek legalább hamarabb túl lesznek rajta. ;) CsLacc már jobban féltette az XTZ-t és Vicus is inkább autóval jött – így nem volt ki előtt bizonyítson: szépen lassan vette az akadályt. Adám (mögötte Hajnival) nem sokat tökölt… A kajakos gyerek (sajnos nem jegyeztem meg a nevét – talán Norbi?) a bérelt motorjával azért már jobban figyel az olajszűrőre vágyó, ágaskodó sziklákra. Brasil és Sárvi tapasztalt vén róka ként kelt át a kőtengeren. Szépen, nyugodtan – de határozottan. Én meg gyalog. 

Na, az autó csak nem akart megérkezni. Visszamentem megnézni, hátha odaverte valahova az olajteknőt. De nem. Mr. Bean minden híreszteléssel ellentétben megfontoltan és ésszerűen döntött: még a kőtenger előtt letette az autót, nem kockáztatva hogy a végén még megfordulni se legyen esélye. Az utolsó 800 m-t gyalog tették meg. Mi még kicsit fentebb gurultunk, felrögzítettük a bukókat, motoros cuccokat a motorra és neki készülődtünk az erdő felől ránk ásítozó ösvénynek.

Egy kis kellemes erdei bevezető után mellebevágó sziklaomlásson kanyarodott neki az utunk a hegygerince felé. Remegő térdekkel vágtunk neki a meredélynek. Vigyázva, hogy minél kevesebb kavics gördüljön ki a lábunk alól, kisebb lavinát gördítve a mögöttünk jövő nyakába. Óvatosan, de azért jól haladtunk.

A kaptató után egy kellemes oldalazó ösvényen folytattuk az utunkat. Majd kb. 2 km megtétele után megálltunk kicsit kifújni magunkat. Miközben ott álmodoztunk, pihegtünk és beszélgettünk feltünt a mi ösvényünkre merőlegesen futó, kissé haloványabb kék háromszög is. Biztos egy rövidebb út. Imádom a rövidebb utakat… Így aztán nem is volt kérdéses, hogy indulásnál – a többiekkel ellentétben – én a másik ösvényen indultam tovább. Kellemetlen emelkedőn, szinte toronyiránt indult a csúcs felé. Küzdöttem és levegő után kapkodtam… csak az tartotta bennem a lelket, hogy majd a csúcson ülve, arcomon kaján vigyorral várom be a többieket.

Az ösvény egyre durvább lett. Már semmilyen lábnyomot nem találtam, úgy kellett a következő jelzést felkutatni a fölöttem növő fákon. Nem volt egyszerű. Végül az oxigénszomjtól nyögő agyamba csak eljutott az infó: egyre távolodok a vízesést jelző csobogástól, a pataknak már se híre sem hamva. A koronát azt tette fel a rövidítésemre, hogy egy szakadék oldalán átoldalazva a túlsóvégén bizonytalan tapadású meredek kőomlás állta az utam és a jeleket végkép elveszítettem. Sok időt szántam a hegy megmászására, de bízva a másik csapat nagy létszámából adódó problémákra plusz, hogy a vízesésénél úgyis elnézelődnek pár percet, úgy döntöttem, hogy visszafordulok és megpróbálom beérni őket. Legrosszabb esetben egyedül túrázok egyet.

Mondanom sem kell, hogy ekkor ugrott be, hogy pár éve Skalp itt medve ürüléket is talált… Minden bokor mögül vártam a feltűnő fenevadat. Persze, hogy se a medveriasztó sprét, se a harci bicskámat nem hoztam magammal… Ej-ej… az élet szép. Lefelé sokkal jobban haladtam. Pár perc alatt elértem az elvállásunk helyét – uzsgyi a többiek után.

Mázlim volt. Sok szép hely mellett vitt el az út, így a nagy csapat sok helyen megállt. Még egy kilométert sem kellett mennem és máris hallottam a mellénk szegődő kutyák csaholását. Pár perc múlva már fel is tűnt a sziklafalon érett gyümölcsként csüngő cimborák képe. Különböző láncokba görcsösen kapaszkodva igyekeztek maguk alá gyűrni a hegyet. Ez kell nekem! Siettem kivenni a részem a mókából. Közben csak futó pillantást tudtam ejteni a Nagy Phaeton vízesésre, amely tényleg csodálatos magasságból hullott alá mellettünk. A nagy szárazság ellenére is kellő mennyiségű vízen tört meg a korai nap sugara. Soha nem hittem volna, hogy ilyen hatalmas magasságok is vannak a Pádis fennsíkon.

Igyekeztem minél előbb beérni az élbolyt, hogy minél több és jobb képet készíthessek. Kiderült, hogy az előző turista csapat mellett rohangáló kutyák igazából nem hozzájuk tartoztak, csak melléjük csapódtak és most a leküzdhetetlen sziklák közt különböző magasságokban elakadva kétségbeesett üvöltéssel, csaholással próbálták világgá kiáltanak abéli bánatukat, hogy nem csak gazdátlanul, de bizony társtalanul is maradtak.

Először a nagyváradi párocska fordult vissza – túl meredek, túl sok itt számukra a szikla. Aztán Brasil gondolkodott el azon, hogy a többször és alaposan műtött lábainak vajon tényleg ez e a legmegfelelőbb rehabilitáció? A bizonytalankodó embert még sikerült egy-két iszonyat sziklára felcsábítani, a „nincs már sok hátra” dumával. De bizony minden szikla leküzdése után újabbak, nagyobbak, meredekebbek bukkantak elő. Végül csak úgy döntött, hogy nem erőlteti tovább, mert a végén már nem lesz képes a visszaútra. Vicus is vele tartott.

És bizony tényleg egyre veszélyesebb lett az út. Már ha ezt lehetett egyáltalán útnak nevezni… Gyengén kitaposott ösvényen kerülgettük a hatalmas sziklákat és ha nem volt kerülő, akkor bizony a kifeszített láncok segedelmével kénytelenek voltunk megmászni őket. Ocs és Regál kicsit előre szalad, be szerették volna érni a legelöl menőket – azt csak az utolért „öregektől” tudták meg, hogy nincs is előttük senki, így az egyik ormon megpihenve különböző lekicsinylő jelzőket zúdítottak a nyakunkba. De megnyugtattuk őket, hogy nem kell félni – nem sokára mi is ott leszünk…  Hát ez a nem sokára egy bő félórára hízott, mert nem tudtunk ellenállni az útközben csábítóan elterülő sziklaormok által nyújtott talapzatnak. Lépten-nyomon megálltunk pózolni a fényképezőgépek kereszttüzében.

Aztán csak felértünk.

Fel, de csak a változatosság kedvéért még mindig volt fentebb. Így másztunk tovább. Végül csak elfogytak a sziklák egy kellemes erdei ösvényen keresztül bandukoltunk tovább az előbb már megfigyelt kopasz csúcs irányába. Egy végső kis kaptató után kiértünk a fennsíkra. Végre. Sík talaj a lábunk alatt. Előttünk egy kellemesen kanyargó kellemes hegyi autósút. Kell ennél több? Hát a kajakosunknak biztos, hogy nem mert már csak a távolban fel-felvillanó piros felsőjét látjuk. Indulunk utána mielőtt még teljesen szétesne a csapat.

Egy ideig szaporázunk rendesen. Enyhe szerpentinen közeledünk a csúcs felé. Mr. Bean-nél van egy GPS is, amivel megállapítja, hogy igazából csak pár száz méterre vagyunk a céltól és lehet, hogy jobb lenne, ha itt átvágnánk, mert valószínűleg az előző Y elágazásnál a hosszabbik ösvényre álltunk rá, és a csapat másik fele – mivel ők Skalp irányításává jobban képben vannak – a rövidebb úton már fent is vannak a csúcson. Letérünk jobbra, a csúcs irányába. Elképesztően szép a hegy oldala és legalább olyan hírtelen is. Alig tudunk rajta fogást találni, de azért haladunk… és bizony fogás keresés közben apró kis kék bogyókat fedezünk fel – áfonya. Ez kell a vízkészleteink már rég elfogytak. Így aztán gondolom senki sem csodálkozik, hogy amikor pár perc múlva a hegyoldalban térdelő emberek képe tárul a  minket beérő főcsapat szeme elé. Nem sokat gondolkodnak, ők is lelkesen állnak be a legelők táborába. Ennek köszönhetően kifejezetten lassan tettük meg az utolsó pár száz métert, de legalább szép kék lett a mosolyunk. 

A csúcsra felérve úgy számoltuk, hogy bőven van még időnk pihenni. Ejtőztünk egy kicsit… beszélgettünk, nézelődtünk… és speciel még el is aludtam egy kicsit. A kopsz hegycsúcsról szétnézve szinte mindent be lehetett látni. Persze ennek a nagy nyitottságnak ára is volt, hűvös őszi szél nyaldosta testünket. Hát nem tudom, hogy Pefőfi hogyan gondolta azt a „börtönéből szabadul sas lelkem mikor a rónák végtelenjét látom” szöveget, de velem valahogy pont fordítva van. És ahogy a többiek arcát elnéztem, bizony az ő lelkük is magasan a hegyek felett körözhetett…

Aztán csak rábeszéltük Skalpot, hogy ideje lenne indulni… nem volt egyszerű meggyőzni a vezért, mert ő reálisan látta a távolságokat és tudva tudta, hogy még lazán vissza fogunk érni világosba. Akkor meg hova ez a nagy rohanás. Hova-hova…? Mi szeretjük a vésztartalékokat is. Végül kicsit duzzogott ugyan, hogy elszakítottuk ettől a gyönyörű látványtól, de csak beállt a „rohanók” táborába.

A visszaút elégé problémamentesre sikeredett. Csak az iszonyatosan meredek sziklákról való leereszkedés okozott kisebb-nagyobb fennakadásokat. Jól haladtunk. Kb. két óra múlva ismét a vízesés aljában voltunk. Egy szűk óra múlva már a motoroknál öltözködtünk.

És bizony még délután 6 óra sem volt. Lehet, hogy Skalpnak volt igaza és kár volt ezért a rohanásért? Na, mindegy – legalább van időnk elgurulni a boltig egy kicsit bevásárolni. Szép lassan készülődünk. Elindulunk.

Az autónál megállunk újra bevárni egymást. És bizony csak várunk-várunk… iszonyat lassúsággal gyűlik a banda. Végül a sziklás szakasszal újra megküzdve befut a kajakosunk is. De Ádám és Hajni, plusz GsLacc csak nem akar megérkezni. Aztán befut Hajni is – gyalog. A fiúk is jönnek, csak ő úgy gondolta, hogy ha gyalog jön, akkor könnyebb lesz átkelni a dr biggel a sziklatengeren. Várunk, de sehol senki. Lehet, hogy valami bajuk esett?

Úgy döntök, hogy visszamegyek hozzájuk. Ha Hajni ilyen hamar ideért, akkor én is gyalog… hát lehet, hogy magamat értékeltem túl, vagy Hajnit alul, de kellemesen elfáradok, amikor is talpig motoros szerkóba végül előbb Ádámot, majd Lacit fellelem. Laci úgy elfáradt a hegymászásban, hogy képtelen áthozni a Tenerét a sziklás szakaszon. Magában roskadva ül a letámaszott motor mellett. – Nem tudom megtartani. – mondja. Még szerencse, hogy gyalog jöttem. Átveszem tőle a motort, kérem, hogy üljön fel – leviszem. Nem lehet rábeszélni a hátsó ülésre, inkább gyalog jön. Oké.

Elgurulok a tenerével egészen a problémás szakasz végéig Misi az XT660-nal eljön velem és visszaszállítmányoz az autónál várakozó  kis dr-hez. A két személy alatt kicsit megülő (na nem azért mert van rajtam pár 10 kg felesleg… áh, dehogy…!) XT egy-két sziklán kemény koppanással adja tudtunkra nem tetszését…

Elindulunk a bolt felé. Lassan megyünk, hogy mindenkinek legyen ideje felzárkózni. A nap lassan elkezd a horizont alá bukni…

Amikor mindenki felzárkózik én beállok Skalp mögé és kezdetét veszi egy kis esztelen száguldás. Mögénk szorosan felzárkózik és nyeli a port Misi, Bregi és Regál. Jól esik egy kis erezd el a hajam motorozás. Mindenütt az ésszerűség határán belül, de azért határozott kigyorsításokkal, szépen haladunk. A bolt előtt állunk meg – vásárolunk és kisebb csapatokban elindulunk a szállás felé.

Regállal – úgy mint tegnap is – a végére maradunk, megvárjuk, hogy mindenki elmenjen, leszálljon a por. Nem akarunk port nyelni… De aztán csak Ádámék és Sárvi elé vágunk. Lassan kezdünk, de csak azért, hogy legyen mit fokozni… A transalp lámpája kellemes ösvényt vág az éjszakába, én akár ki is kapcsolhatnám a lámpámat. Fej a fej mellett haladunk. Fokozatosan gyorsítjuk a tempót. Egy-két kanyarban kellemesen sodródunk. Nagyon jó így sötétben száguldozni. A szemből jövők lámpáját már nagyon messziről ki lehet szúrni, a gödröket nem látni – így nem zavarnak. Kellemes tempóban, végig vigyorogva érkezünk meg a szállásra.

Vacsora idő van. Már tegnap akartunk egy kis mícset sütni – nem halasztjuk tovább, éhesek vagyunk. A szállás mellett lévő hatalmas közös helyiségben van lehetőség kültéri tűzet rakni, még faszenet is találunk. Egy kis fahasogatás, egy kis tűzgyújtás, ráolvasás és máris magasra száll a tüzünk füstje. Mati, Bregi és Regál serénykedik a tűz körül. Regál csak inkább megfigyelői szerepben. Imi is beszáll 3 csík szalonnával. A kicsapódó zsír nyomán fel-felízzó tűzet vízzel próbálják parázslásra bírni.

Szállnak a percek és vele száll a készülő vacsi illata is. Szépen gyűlünk. Beszélgetünk, sztorizgatunk. Elkészül az első mícs is. Életem legjobb mícsét eszem… utólag is köszönöm fiúk!!

Ismét éjfél közelében térünk nyugovóra – kicsit megfáradva várjuk a holnapra ígért rövidke túrát a Galbinai kőközhöz egy kis barlangászattal megspékelve.

Képek:

Videó:

3. nap

Ismét sikerült elaludnunk, bár valószínűleg a fáradság miatt senkinek sem volt teljesen nyugodt az éjszakája. Sokat forgolódtunk, mocorogtunk, de azért felkelni sem volt túl sok kedvünk. A tegnapi indulásnál sokkal zökkenő mentesebben indult a mai nap. Szépen álmosan levánszorogtunk az udvarra megnézni a motorokat, majd vissza – összecsomagoltunk, felrámoltunk a motorokra és kicsivel 8 után már úton is voltunk a Galbina kőköz irányába.

Igazából a társaság nagyobbik része már többször is megfordult ezen a csodálatos helyen, de ugye a természet soha nem mutatja mindig ugyanazt az arcát, így természetesen egy pillanatra sem gondoltuk úgy, hogy kihagyhatnánk ezt a programot. A Boga telep – Pietroasa összekötő útról jobbra kell egy nagyon hírtelen visszafordítónál letérni a kőköz felé. Ezt a kanyart bevéve kezdtük összevárni a csapatot. A kajakos srác olyan lendülettel ment el mellettünk, hogy kénytelenek voltunk utána küldeni egy befogó vadászt – visszaterelendő a nyájhoz.

A murvás, hegyi út kevés izgalmat tartogatott. Ezért az egyik panorámás megállóban Ádám, hogy egy kis színt vigyen az életünkben, a hátsó lánckerékhez felgyűrődő rongy kiszabadítása közben csoda bicskájával elvágta az úját… Megvártuk, hogy vajon elvérzik-e – ki a Bigjéért, ki a Hajnijárért állt be a sorba… Végül csak túlélte.

A kiindulási ponthoz megérkezve lezártuk a motorokat, túra szerkóba bújtunk és már döngettünk is a hegyoldalba vájt patakmederbe felfelé a Galbinai vízkitörés irányába. Persze ezt leírni egyszerűbb, mint megcsinálni – mert néhol olyan keskenyre szűkült a szurdok, hogy csak az a lehetőség maradt az ember előtt, hogy bokáig, térdig gázolva a vízbe tud előrébb haladni. Szerencsénkre az előttünk járók már szembesülve ezzel a dologgal, a meredek oldalfalakon drótból és/vagy láncból olyan felfüggesztéseket eszkábáltak, hogy az egymás felett kifeszített két szálon úgy lehessen közlekedni, hogy a felsőben kapaszkodsz, az alsón meg megpróbálsz végig menni. Mivel ehhez a fajta mozgásformához nem igen volt senki sem szokva, így mindenki kíváncsi várakozással telve állta ki a sorát, majd nagy vehemenciával vetette rá magát a zuborgó habok feletti ingatag drótok által biztosított ösvényre. Persze, hogy őszinték legyünk, azért azt is el kell, hogy ismerjünk, hogy az elmúlt napok, hetek, hónapok szárazsága miatt nem is volt itt olyan nagy a vízállás. Így aztán a bátrabbak (vagy épp a gyávábbak??) megpróbálhatták ezeket a szakaszokat simán a patakban kőről-kőre ugrálva is teljesíteni. Persze a mederben található köveken való egyensúlyozás is rejtett magában meglepetéseket, hiszen a kövek nyálkásak voltak és csúszósak, nem is beszélve arról, hogy mivel semmi nem rögzítette őket, így könnyedén meg is billenhettek.

Szóval ki-ki vérmérsékletének megfelelő nyomvonalat választva szépen haladtunk a kőhasítékban. Rengeteg meredek falat másztunk meg, sok-sok láncos feljárón túl végül csak elértünk a Galbinai vízkitöréshez, ahol is a Csodavárban eltűnő patak újra a felszínre törve folytatja az útját. Itt egy kicsit megültünk, majd a szurdok másik oldalán elkezdtünk szépen visszafelé araszolgatni.

A vissza út már nem tartogatott olyan hatalmas kihívásokat, vagy legalábbis nem olyan látványosakat. Előbb egy irtózatosan hosszú és álnokul meredek erdei feljárón kapattunk fel – levegő után kapkodva. Majd egy lélegzetelállítóan szép balkonra merészkedtünk ki, ahonnan is gyönyörű rálátás nyílott a völgyre. Itt újra megpihentünk, ettünk-ittunk egy kicsit. És visszatérve a sárga körre, a Flóra réten át közelítettük meg a motorokat.

Élményekkel telve indultunk hazafelé.

Teljesen meglepődtem, hogy az aszfaltos részt lényegében egy fenékkel tettük meg egészen Békéscsabáig, útközben csak kétszer álltunk meg egy-egy villámtankolás erejéig. Sietünk kellett, hiszen többen jöttek a fővárosból, sőt egyesek egészen Győrből… Csabán érzékeny búcsút vettünk és én elindultam Szeged irányába, azzal a határozott szándékkal, hogy megpróbálok még világosban elérni arra a helyre, ahol Kóbor – akiért lényegében ez az egész túra létre jött – balesetének emlékkövénél eltöltenék egy-két percet.

Mondanom sem kell, hogy első körben természetesen már megint a másik kondorosi úton kerestem az emlékhelyet, és persze, hogy nem találtam. Még rutinos játékosként is megtréfált az a tény, hogy Kondorosra nem csak egy, hanem két aszfaltút is visz Békéscsaba felől, tévedésemet tetézte még az is, hogy a két út minőségileg körülbelül egyformán tré. Na, de lényeg: második próbálkozásra már a megfelelő aszfaltcsíkot koptatta a dr kereke. Hamar ráakadtam az emlékkőre. Kicsit elrendeztem a környezetét, majd ki jól végezte dolgát leültem egy kicsit kifújni magamat az árok partjára.

Jó társaságban gyorsan telik az idő… csend, béke és nyugalom… a lemenő nap… kell ennél több.

Kicsit elbóbiskoltam és ekkor jelentél meg te…

Közben már a nap is átbukott a horizonton, vár a család – messze még Szeged, igyekeznem kell. Sietek!

- Jővőre?

- Természtesen…!

Képek:

kobor/2011/3-nap

Videó: